Minden évben több száz elsőáldozó gyerek volt, az atya „szakkört” vezetett, ahonnan három szerzetesnői hivatás bontakozott ki. Az 1960-as évek elején mi kamasz lányként nem éreztük annyira a veszélyt, de tudtuk, hogy nem lehet akárhol akármit mondani. Az »atya« és a »nővér« szót nem ejtettük ki: Laci bácsinak és Ica néninek szólítottuk hitoktatóinkat” – emlékszik vissza fiatalkori élményeire Kovács Piroska Mária nővér, az Isteni Szeretet Leányai kongregációjának tagja. A hatóságok zaklatásának elkerülése érdekében sokszor voltak együtt a bezárt templomban, ilyenkor a vázákat mosták és beszélgettek. Az atya megtartotta a hittanórát, ezután a nagyobb lányok kaptak tíz kisebb gyereket, és korrepetálták őket. Elmagyarázták nekik a gyónásra való felkészítést, majd amikor gyónásra került a sor, ott voltak velük. Minden vasárnap a szentély és a padok előtti rész tele volt gyerekekkel, a nagyobbak a padokban ültek, külön a fiúk és a lányok. „Tizenhét éves voltam, amikor világosan felismertem, hogy az én utam nem a házasság. Ez 1964-ben történt, ekkortól volt állandó lelkivezetőm, akinek a tanácsára ápolónő lettem, mert ezt láttuk a legjobb „terepnek” a szolgálatra. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy mindig adott lelkivezetőt. Róluk többnyire csak utólag tudtam meg, hogy az akkor még illegalitásban működő különböző lelkiségi mozgalmakhoz tartoztak. Abban az időben nem akartam a rendőrséggel találkozni, ezért kórusban énekeltem, ami legális formának tűnt” – meséli élményeit a nővér. Tizenkilenc évesen, az ápolónőképző elvégzése után Budapestre került, de akkor még szó sem lehetett szerzetesrendbe lépésről. Tíz évet dolgozott kórházban, három műszakban, majd rendelőintézetben, közben tanítani kezdett a Dolgozók Egészségügyi Szakiskolájában, és elvégezte az Egészségügyi Főiskolát. „Harminchárom éves voltam, amikor megkaptam az engedélyt, és letettem az örökös tisztasági fogadalmat. Karvezetőképzőbe jártam, kórust vezettem az iskolában és az egyházközségben. Két év múlva kerestek meg a Római Katolikus Egyházi Szeretetszolgálattól, hogy vállaljam el egy gyermekotthon vezetését. Nehéz döntés volt, a fogadalom erejében tudtam kimondani az igent, amely így szólt: hogy Egyszülött Fiaddal minél szorosabb szeretetkapcsolatban éljek, és benne embertestvéreimet minél akadálytalanabbul szolgáljam. Sokat jártam Érdre, a ciszterci nővérekhez pihenni, lelkigyakorlatozni. Ők voltak az egyetlen olyan kapcsolat az életemben, akikről tudtam, hogy illegális. De abban az időben már ciszterci unokabátyám sokat segített, felkészített arra, ha esetleg kapcsolatba kerülök a rendőrséggel, mire kell odafigyelni, hogyan szoktak csapdát állítani” – meséli élete fordulatait Piroska nővér. Ezek alatt az évek alatt több olyan baráti és munkatársi kapcsolata volt, akikről sejtette, hogy valamelyik illegális közösséghez tartoznak. Amikor a szeretetszolgálat alkalmazottja lett, sok különböző rendhez tartozó idős nővérrel került kapcsolatba. Egy szakmai megbeszélés alkalmával ismerte meg László M. Angelika nővért, aki az Isteni Szeretet Leányai Kongregáció magyarországi tartományfőnöknője volt. „Azt hittem, hogy nem találkozom többet vele, de meghívott az egyik lengyelországi házuk centenáriumi ünnepségére, ahol világossá vált számomra, hogy ebben a kongregációban van a helyem.” Amikor hazajött, és kérte felvételét a rendbe, munkahelye miatt nem merték befogadni. Aztán 1987-ben a generális anya magyarországi látogatása alkalmával megoldódott a probléma, és megtörtént a felvétel. A beöltözésről nem tudott senki, teljesen titokban történt, ezután elkezdődhetett a rendkívüli noviciátus. „A generális anyának még arra is volt gondja, hogy ne valami különleges nevet kapjak, hanem megkérdezte, hogy elfogadnám-e a Piroska Máriát? Én erre vágytam, de nem mondtam el senkinek, mert a nevemet Istentől akartam ajándékba kapni. És megkaptam. A keresztnevem Piroska, a bérmanevem Mária, és a Mária-évben öltöztem be. Egyébként a családom sem tudott róla, csak néhány nagyon közel álló barát, meg a lelkivezetőm. A szeretetszolgálat vezetői sejtettek valamit, de velük sem osztottam meg titkomat. Mivel nemzetközi kongregáció vagyunk, ezért amikor lehetett, Bécsben töltöttem rövidebb-hosszabb időt. Ott együtt lehettem egy másik novíciával az ottani házból” – folytatja a már felgyorsult eseményeket Piroska nővér. Az itthon élő szerzetesek saját lakásban laktak, de nem volt olyan „semleges hely” ahol össze lehetett jönni. Piroska nővér rendfőnöke tanácsára mindent megtett azért, hogy valamilyen formában minél több nővérrel kapcsolatba kerüljön. Így a Baranyai utcában találkozott a rendtársakkal, Flávia nővérhez Verőcére járt „németórára”.„A megfigyelések miatt csak »nővérneveket« tudtunk egymásról, sőt, volt, akiről csak így beszéltünk: »a szürke pulóveres«. Az idősebbek közül többen eljártak nekem segíteni a gyerekotthonba, hogy minél többet együtt legyünk. A szervezés kezdetén a hatóságok megpróbáltak csapdát állítani, de tervük túl átlátszó volt. Amikor az alkalmazottak személyéről gondolkodtunk, azzal az ötlettel álltak elő, hogy szerzeteseket kell felvenni! Mondtam nekik: ez nem lehetséges, mert mindenki már túl van az ötvenen. Mire ők azt válaszolták, vannak fiatal szerzetesek, csak én nem tudok róla, ők szívesen kapcsolatba lépnek velük. Erre azt válaszoltam: köszönöm, nem – meséli a nővér a szervezés nehézségeit.„1989-ben, amikor lehetővé vált a közös élet újraszervezése, a szeretetszolgálat felajánlotta, hogy helyet biztosítanak a nővérközösség számára a gyermekotthon falai között. Így történt, hogy 1989. november 21-én Paskai László bíboros egy ünnepi szentmise keretében hivatalosan beiktatta a közösséget. Öt nővér költözött oda, én voltam novíciaként a hatodik, egyben az intézmény vezetője. Akkor, negyvenkét évesen a helyzet jó lehetőséget adott a kölcsönös engedelmesség gyakorlására, hiszen a legfiatalabb örökfogadalmas nővér hatvanegy éves volt. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy az örökfogadalom előtt komolyan megrémültem ettől, hogy most mi lesz? Ilyen öregek közt fogom leélni az életem? De még a probáció megkezdése előtt sikerült azt mondanom Jézusnak, hogy igen, ezt is vállalom! Ez olyan pont az életemben, ahova visszamehetek, és amit újra megerősíthetek, újra kimondhatom ezt az igent, és amiben engem is újra megerősít az Úr!” 1990-ben tette le az első fogadalmát a Szent Imre-templomban, majd az örökfogadalom után a tartományi házba került, ahol jelöltmesternői, majd novíciamesternői feladattal bízták meg. „Sokszor éreztem magam úgy, mintha hegygerincen egyensúlyoznék, amelynek mind a két oldalán szakadék van. És néha úgy éreztem, nem elég hosszú a karom ahhoz, hogy összekötő kapocs lehessek az egyik és a másik oldal, az idős nővérek és a belépő fiatalok számára. 1995-ben tettem le az örökfogadalmat, majd 2002-ben ápolónőként a sashalmi ház főnöknője lettem, mert ott volt rám szükség. 2008-ban kinevezett a generális anya tartományfőnöknőnek, így vissza kellett költöznöm a tartományi házba, a Viola utcába, ahol egyetemisták laknak. Sashalomra csak segíteni járok, világi munkatársakkal tudjuk megoldani az idős, már gondoskodásra szoruló nővérek ellátását. A kollégiumot egy fiatal rendtársunk vezeti, aki emellett egyetemre jár. Vannak olyan barátaink, akikre mindig számíthatunk, és sokszor megtapasztaljuk, hogy Isten minden helyzetben gondoskodik rólunk. Az idősek közül a legfiatalabb nővér nyolcvankét éves. Meg szokták kérdezni, hogy nem félek-e. Mi lesz velünk? Miért mentek el, akik korábban hozzánk csatlakoztak? – Bizonyára sokféle válasz van ezekre a kérdésekre. Számomra ez az egész helyzet egy komoly istentapasztalat. Ha nem tudatosítanám magamban sokszor, hogy a jelen pillanat az egyetlen, amely a birtokomban van, amelyben megtehetem Isten akaratát, s ha nem bíznék abban, hogy Isten mindig megadja a kellő világosságot és bátorságot, akkor nyilván kétségbeesnék. Már nem érzem olyan távolinak az időseket, hiszen közben én is hatvankét éves lettem. Másként tudok a nővérekkel megbeszélni dolgokat. Persze, elfáradok és elszomorodom olykor, de idővel mindig megérkezik valamilyen formában a segítség, kérés nélkül is. Sokat jelent a nővérek imája. Amikor nagyon nehéz, akkor pap barátaimhoz fordulok, vagy a Fokolárhoz SMS-ben. Elég annyit írnom, hogy nagyon nehéz, imádkozz értem…! Egyik ilyen alkalommal a következő választ kaptam az egyik férfi rend elöljárójától: „Bármi is van, az Isten holnap is Isten!” Akkor rögtön föl se fogtam, de azóta kezdem megérteni, és örülök! Ezért nem félek” – fejezi be különös élettörténetét Piroska Mária nővér.
