Ne menjünk el a lehetőség mellett

Csodálatos a pap hivatása – és felelőssége. Az arsi plébános élete és munkálkodása mindkettőre fényt derít. Ismerjük felelősségének szinte önkínzó tudatosítását. De ennek feloldására ismerjük imádságos, vezeklő belső életét és fáradságot nem ismerő munkálkodását a lelkekért. De tudunk arról is, hogy nem kevesen voltak, akik elfordultak az egyháztól az amerikai és írországi papok botlásai miatt. A papság évében két szempontot ajánlanék paptestvéreimnek lelkiismeret- vizsgálatukhoz. Milyen a lelki életem? Mi visszhangzik bennünk, amikor kimondjuk: mi Atyánk, amikor szánkra vesszük Jézus nevét? Legalább feleannyit imádkozunk-e, mint az arsi plébános? Megbeszéljük-e „szentbeszédeinket” a Mesterrel, s így valóban őt, az igét adjuk át híveinknek? Munkahely számunkra a templom, vagy az áldozatbemutatás csodálatos golgotája, cenákuluma? Mennyi időt töltök a technika kínálta eszközeim előtt, és mennyit a tabernákulum előtt? Szent Pál mennyit beszélgethetett Jézussal útjai során… És nekem hányszor jut eszembe ő, míg az autóban úton vagyok a következő misézőhely felé, vagy a meglátogatandó beteghez? Mit jelent számomra a bűnbánat, a bűnbocsánat-szentség, az esti lelkiismeret-vizsgálás? Milyen a pasztorális életem? Átéltem- e papi életem folyamán felelősségemet a rám bízottakért? A Szentírást olvasva figyelem-e, Jézus miként szólította meg az embereket? Szeretem a templomba járókat? És a templomba nem járó megkeresztelteket? És a plébániám területén élő meg nem keresztelteket? A szegényeket, a gyerekeket, a halottjukat temetőket, az éhezőket, a részegeseket, az elváltakat…? Szent Pál írja: „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek.” És én? Övék az időm, a tudásom, a pénzem, az életem? Jézus szomorúan nézett a gazdag ifjú után, mert az nem értette meg, hol van az igazi kincse… Híveimhez igazítom a szentmisék idejét? Nekik szólnak-e a beszédeim? Adok-e elegendő lehetőséget rá, hogy aki akarja, az elvégezhesse szentgyónását? Ha csak két fiatallal tudok is foglalkozni, kész vagyok a feladatra? Van-e minden területen arra alkalmas – általam vagy más módon kiképzett – segítőm, mert minden munkát képtelen vagyok egyedül elvégezni? Nem vagyok féltékeny rájuk? Paptestvéreimmel megbeszélem-e pasztorális munkámat – nem dicsekvésből, hanem segíteni akarva vagy tanácsot kérve? Szükséges és nemes feladat a renoválás, az építkezés, de ez csak akkor, ha a többi már megvan. Ha ez köti le időmet és figyelmemet, akkor hogyan állok majd Isten elé? Paptestvérek! Lelkiismeret-vizsgálatunk szempontja legyen az is: eddig mit jelentett nekem, hogy a Szentatya meghirdette a papság évét? Ne menjünk el a nagy metanoia lehetősége mellett! Gondoljuk végig újra papi életünk nagy kérdéseit! Ne feledjük, azok hagyták el hivatásukat, akik korábban hosszú ideig elhanyagolták lelki életüket. Csodálatos a pap hivatása, csodálatos a pap felelőssége. Bátorítson bennünket a hit, hogy amint az első apostolokra, úgy a maiakra is elküldi Jézus a bölcsesség és az erősség Szentlelkét!