A Pest megyei Gyónon született, több nyelven beszélő, szellemes, széles körben népszerű ifjú arisztokrata viszonylag későn, huszonnyolc évesen döntötte el, hogy korábbi „kényelmes életét” hátrahagyva egyházi pályára lép. A római Gregoriana Pápai Egyetemre jelentkezett. Döntése nem volt meglepő, hiszen diákkorától kettősség jellemezte: egyrészt vonzotta a nagyvilág és a megismerésvágy, ugyanakkor igénye volt az elvonulásra, a lelki koncentrációra is. Már gyerekként szükségét érezte, hogy amikor csak teheti, betérjen az útjába eső templomokba, később pedig hivatástisztázásként minden évben néhány hetet kolostori csendben töltött. Többek között a Monte Cassinó-i bencés és a Grande Chartreuse-i karthauzi szellemiséget is így, „belülről” ismerhette meg.
Már 1898-as esztergomi pappá szentelése előtt felfigyelt Vayra XIII. Leó, aki diplomáciai feladatokkal bízta meg. A pápa misszionáriusaként első hivatalos útja a spanyol udvarba vitte; aztán Angliába ment, ahol Viktória királynőt köszöntötte gyémántjubileumán, uralkodásának hatvanadik évfordulója alkalmából.
Az örökmozgó Vay Péter apát, püspök, apostoli protonotárius a kivándorlók lelkigondozásának szentelte életét. Óceánjárókon „ingázott”, elindította a tengeri lelkipásztori szolgálatot, szervezte és látogatta a katolikus missziókat, prédikált, előadásokat tartott, tanulmányokat és könyveket írt. Az Egyesült Államok után, 1900-ban bejárta Afrikát, ahonnan a Közel-Keleten át Indiába és Tibetbe látogatott… Ezzel kezdődött bő másfél évtizeden át tartó, öt kontinenst érintő bolyongása. Egyházi diplomataként számos uralkodóval és államfővel került kapcsolatba. Amerikai útjai során kétszer is találkozott Theodore Roosevelt elnökkel, Indiában pedig George Curzon alkirály vendége volt. II. Miklós cár szentpétervári palotájába invitálta, és külön szerelvényt biztosított számára a transzszibériai vasúton. Kínában, a pekingi Nyári Palotában Ce-hszi anyacsászárné fogadta, Szöulban Kodzsong koreai, Tokióban pedig Meidzsi japán császár…
A felkelő nap országában
Vay Péter missziós hivatásának, majd kibontakozó műgyűjtői tevékenységének legfőbb tere Japán volt, ahol nem sokkal korábban rendeződött a keresztények helyzete. 1888-ban XIII. Leó kezdeményezésére, a „felvilágosult” uralkodó, Meidzsi jóváhagyásával jött létre a közép-japán vikariátus; a következő évben kiadott új alkotmány teljes vallásszabadságot biztosított a szigetország lakóinak…
A katolicizmus első virágzása rövid ideig tartott Japánban: Xavéri Szent Ferenc 1549-ben kezdte el helyi térítőmunkáját, de 1587-ben már megjelent a rendelet a jezsuiták száműzéséről. Tíz év múlva Nagaszakiban huszonhat vértanút feszítettek keresztre. A „szervezett” üldözés 1614-től kezdődött, és Tokugava Iemicu sógun uralma alatt teljesedett ki: a keresztény megújulási kísérleteket csírájában elfojtották, az üldözött és felkutatott hívők nagy részét kivégezték. A több mint kétszáz éven át tartó makacs elzárkózást követően csak a XIX. század közepén érkezhettek újra hithirdetők a felkelő nap országába. Nippon fokozódó nyugati érdeklődésének és orientációjának hozadékaként templomok, missziós telepek épültek, keresztény folyóiratok indultak, egyházi fenntartású nevelőintézetek, iskolák, árvaházak és kórházak nyíltak a nagyobb városokban.
Vay ázsiai útjai során háromszor tölthetett hosszabb időt Japánban. A diplomata-lelkipásztor Kelet császárai és császárságai című könyvében még „csak” a messziről jött, de nyitott szellemiségű érdeklődő szemével örökítette meg 1902 decembere és 1903 februárja között szerzett benyomásait. Végiglátogatta a katolikus intézményeket, szabadidejében pedig kirándult, a múzeumokat és gyűjteményeket járta, aktuális állomáshelyeinek történelmi, kulturális, szakrális emlékeivel és a környék természeti szépségeivel ismerkedett. Miközben egy pillanatra sem feledkezett meg a misszióval kapcsolatos feladatairól, 1907-ben már „tervszerűbben”, minden részletre kiterjedő figyelemmel tanulmányozta Japánt. Fáradhatatlannak látszott, lelkesedése olthatatlannak tűnt. Ekkoriban kezdte el műtárgyak szisztematikus gyűjtését; a Szépművészeti Múzeumtól kapott felkérésnek eleget téve fametszeteket, festményeket, szobrokat vásárolt. A beszerzésre szánt összegen túl nem fogadott el pénzt, az utazásokkal járó költségeket is maga fizette: „Még csak fáradtsági jutalmat sem kérek – mert a fáradtság örömet és tanulságot szerzett, minden egyes vásárlás egy-egy műtörténeti lecke. Legnagyobb hasznom nekem van az egészből.” A Budapestre küldött gyűjtemény mintegy háromezer tárgyat számlált, jelentős részük „metszvény”. A kollekció három ládában érkezett meg Magyarországra.
A monsignore harmadik kelet-ázsiai útjának fő célja a kikötői munkások pasztorációjának megszervezése volt 1914-ben, a márciustól júniusig tartó japán misszió azonban elsősorban a katolikus intézmények igényeinek felméréséről szólt. Vay magánexpedícióira, a nevezetességek és a birodalom rejtett értékeinek megtekintésére egyszerű turistaként, harmadosztályon utazott. Az élmények hatására sorra születő írásai egyre mélyülő tárgyismeretről tanúskodnak. Barangolásai közben közéleti-egyházi szerepvállalásait sem hanyagolta el:
Tokióban meglátogatta a jezsuiták által 1913-ban alapított Sophia Egyetemet, találkozott Jean-Pierre Rey érsekkel, megismerte a szellemi élet kortárs nagyjait, Kiotóban részt vett Haruko császárné temetési szertartásán… 1914. június 9-én, „Nippon Walhallájánál” vett búcsút – mint utóbb kiderült – végleg a számára oly kedves országtól; a Kója-hegy, a singon buddhizmus kolostorközpontja volt háromfelvonásos japán kalandozásainak utolsó állomása. Koreán és Kínán keresztül indult vissza Európába.
A nyugalom évtizedei
A gróf a nagy háború alatt aktív társadalmi életet élt; katonai kórházakban teljesített lelkipásztori szolgálatot, hazai és külföldi folyóiratokban publikált, és újabb könyve is megjelent. Átalakíttatott gyóni kúriájában hadiárváknak biztosított otthont, óvodát nyitott, a kármelita nővérek számára zárdát hozott létre. Az első világégést követően Bécsből és Svájcból intézkedve folytatta karitatív munkáját… – majd 1924-ben „visszavonult”. Assisiben telepedett le; az egykori megállíthatatlan vándor majd negyed évszázadon át Szent Ferenc városának kapucinus kolostorában élt. Egy-egy meghívásnak még eleget tett; Róma, Salzburg, messzebbre már nem ment. Nem akarta kizárni a világot, csak elengedte, hogy belülről figyelhesse. Megcselekedte, amit megkövetelt a haza és az egyház. Hű maradt önmagához, neveltetéséhez, ízléséhez, elveihez és mindenekelőtt korlátokat nem ismerő hivatásához. 1948-ban hunyt el. Umbriai benső útjának végén csöndes volt a halálhíre is. Befejezett, kerek életművet hagyott maga után.
Elfelejtették. Egy kivételes és minden téren sikeres papi pályafutást emlegetni a diktatúra évtizedeiben persze nem volt kívánatos; ma pedig a hazai egyházi körökben tűnhet érthetetlennek, megfoghatatlannak és túl „világinak” e diplomáciai érzékkel megáldott, nyitott és tettre kész lelkipásztor személye. Reprezentatív, a maga korában rendkívül népszerű – angolra, németre is fordított – könyvei jóformán beszerezhetetlenek, árveréseken vagy online piactereken tűnnek fel olykor.
Műtárgyak vallanak róla
Vay Péter neve manapság a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumban őrzött alkotások kapcsán bukkan elő néha. Időszaki kiállításokon jelennek meg az általa vásárolt tárgyak. Bőven van miből szemezgetni, hiszen a japán szekcióban közel száznyolcvan metszetes könyv, háromszáznegyven tekercskép és ezerhatvankilenc fametszet vár állandó bemutatásra.
A gyűjtemény nemzetközi rangját élvonalbeli mesterek, Hokuszai, Hirosige, Tojokuni, Kunijosi alkotásai képviselik. Az „elillanó világ” maradandóságai.
A legutóbbi, Gendzsi herceg nyomában című tárlaton a Vay-féle „hagyatékból” két XVIII–XIX. századi, tussal, színes festékkel és arannyal festett legyezőkép idézi fel a világirodalom első – ezeréves – nagyregényének egymást követő fejezeteit: a tizenharmadikat, amelyben Gendzsi az akasi partvidékről visszatér a fővárosba, és a tizennegyediket, amelyben a herceg kíséretével a Szumijosi-nagyszentélybe zarándokol hálát adni azért, hogy a tengeristenek megóvták száműzetése idején. Két finom munka, jellegzetes kék-zöld-arany tájjal, ismétlődő formákkal, szertelenül hullámzó vonalakkal megidézett természeti tüneményekkel. A szokásos nyugalom: a környezet és az ember látszólagos békés összhangját tükrözik. Kié lehetett e két megviselt ívkép? Hol jutott hozzájuk Vay Péter? Vajon be tudta azonosítani a Nyugaton akkor még nem ismert regényfolyam ihlető „vezérmotívumait”? És egyáltalán: milyen utat tettek meg születésüktől máig az általa válogatott szerzemények egyes darabjai? Részben rejtély.
A misszionárius gróf terjedelmes levelezése még feldolgozatlan, 1977-ben előkerült naplói és a háborús évek jegyzetei ugyancsak kutatásra várnak; és persze kiadásra, ahogy méltatlanul elfeledett útirajzai, művészettörténeti írásai is. Itt az ideje, hogy a keleti gyűjtemény szemérmes paravánhomályából ismét kilépjen és „megszólaljon” e párbeszédre kész, életével hitvalló világvándor. Vay Péter, a gentleman.
