„A beöltözésünk 1940-ben csodálatos ünnep volt: harminc jelölt után vonult a harminc apáca! Sok vendég eljött, a szüleim is ott voltak, az imateremben gyűltünk össze. Számomra a beöltözés lelkileg olyan volt, mint az örökfogadalom: elképzelni sem tudtam, hogy esetleg nem maradok itt. Én beöltözéskor letettem a garast. Akkoriban nem lehetett sűrűn hazajárni, sokkal zártabbak voltak a körülmények. A szülők meglátogathattak minket, de kispénzű emberek lévén nem jöttek gyakran. Egyik testévem tizenhat évesen, a beöltözésemkor ült először vonaton” – emlékszik a nővér a fiatalkori évekre. A Holper családból hatan vonultak be szerzetesnek a községükből. Az egy évig tartó noviciátusban megkapták a lelki képzést, azután Agnéta nővér Bajára került, ahol a nagynénje, Rogata nővér az ideg- és elmeosztályon dolgozott. Az örökfogadalmat 1947-ben tette le. „A háborúból arra emlékszem, hogy lebombázták a bajai Duna-hidat… Egy nővértársamat hazakísértem Fertődre, néhány nap múlva jött az üzenet, hogy menjek Sopronba. Az egykori Tiszti-leánynevelő Intézetet rendezték be hadikórháznak, ahol szükség volt ápolónőre. Amikor ügyeletes voltam, éjjel óránként körbejártam az osztályon. Volt egy férfi, aki a börtönből került az osztályunkra: a szomszédos betegtársának részletesen elmondta, hogyan fogja kinyitni a lakatot, kifigyeli, mikor tud megszökni. Ez a betegtárs mindent elmondott nekem, így másnaptól őr állt az ajtóban, később őt elvitték a rabkórházba… Novembertől májusig negyven zsidót ápoltam, akik Auschwitzből érkeztek, majd én kísértem el őket Budapestre… Májusban visszamentünk Bajára. Nyitott vagonokban utaztunk három nap, három éjjel, mire Sopronból odaértünk. A bőröndöm volt a székem, ha orosz hangot hallottak az útitársaim, betakartak, ne lássák, hogy apáca vagyok… Később tífuszjárvány volt: volt egy olyan asszony, aki meggyógyult ugyan, de le kellett vágni a karját. Amikor felépült, örömmel mondtam a lányának, milyen jó, hogy meggyógyult az anyja. Ő azt válaszolta: mit ér, ha már nem tud többé dolgozni…” – idézi a nővér az első évek emléktöredékeit. „Az 1950-es szétszóratáskor Baján dolgoztam. Az igazgató felhívatott minket az előadóterembe, és könnyek között olvasta fel az elbocsátó levelünket. Azt mondták, vigyük a kis csomagunkat, mert sem az osztályra, sem a lakásra nem mehetünk fel. Mivel messze volt a vasútállomás, kocsira raktuk a csomagjainkat, mi gyalog mentünk. Útközben hallottuk, amikor az emberek mondták: ott mennek a marhák… Harmincan dolgoztunk ott, utánunk olyan világiak jöttek, akik néhány hetes képzés után álltak munkába. Így az orvosok végezték az ágytálazást, a mosdatást” – emlékszik a szétszóratás szomorú eseményére Agnéta nővér. Akik bajai szülöttek voltak, nem jöttek ki a vonathoz, hanem édesanyjukkal akartak maradni. De addig nem indították el a vonatot, amíg ők is föl nem szálltak. Budapestig vitték őket, ahonnan mindenki mehetett, ahova tudott. Agnéta nővér szüleihez került, Fertőszentmiklósra, ahol később felépült a háromszobás, kertes ház. A körzeti rendelőben dolgozott mint ápolónő, kerékpárral járta a négyezer lelket számláló települést. Amikor az orvos felírta az injekciót a betegnek, a nővér naponta eljárt hozzá beadni, másokhoz kötözni kellett mennie. Ilyenkor mindig leült a beteg mellé, és hagyta, hogy beszéljen. Sokszor olyan dolgokat is elmondtak a nővérnek, ami addig nem derült ki, de a gyógyulás szempontjából segítség volt. Mondta is a doktor úr, hogy Emerencia a lelki szennyesláda… – Egyszer édesanyám lázas betegen feküdt, édesapámat odaültettem mellé, vigyázzon rá, mert nekem mennem kellett dolgozni. A doktor úr szolgálat közben hazaküldött, hogy nézzem meg édesanyámat. És jó, hogy hazamentem… Velünk szemben volt a tejgyűjtő állomás, ahonnan éjjelente vitték el a tejet. Sokszor felriadtunk a teherautó hangjára, mert azt hittük édesanyámmal, hogy értem jönnek. De nem jöttek…” – meséli a küzdelmes hétköznapokat a nővér. 1956 elején nyílt a gyerekosztály a kapuvári kórházban. Emerencia nővér elment, hogy szeretne ott dolgozni. Először elküldték az irodába, majd a főorvoshoz, majd újra vissza. Végül megkérdeztem, azért küldözgetik össze-vissza, mert apáca? Azt felelték, igen. Hazaindult, tudta, hogy nem fogják fölvenni. A forradalom után a soproni kórház fertőző gyerekosztályán sikerült munkát találnia, ahol egészen nyugdíjazásáig szolgált. Ekkor a szüleinél lakott. „Egy kislánynak perforált vakbélgyulladása volt. Mikor felépült, mondtuk a nagymamának, milyen jó, hogy meggyógyult a kislány. Erre azt válaszolta, de kár, hogy meggyógyult, mert ennek mostohája van. Annyi mindent örökölt az édesanyjától, amit a mostoha kapott volna meg, ha meghal a kislány. Most nehéz sors vár majd szegénykére… Két kisgyerek combnyaktöréssel került be, akiket a mezőnél, az árokparton szedtek össze. Gyógyulás után az egyiket hazavitték, a másikhoz hónapokig nem jött senki. Mi tanítottuk meg beszélni, járni, imádkozni. Olyan aranyosan mondta nekem: kedvesnővér, ma még nem imádkoztunk. Később egy gyermektelen család elvitte örökbe” – meséli megdöbbentő élményeit Agnéta nővér. „Nyugdíjba vonulásom után a Korányi Szanatóriumban lelkigondozóként jártam vissza három évig. Itt már szerzetesi ruhában dolgoztam, de etetni, ágyazni, ágytálazni is nekem kellett. A hetvenágyas osztályon végig kellett hőmérőzni minden beteget. Nehéz, küzdelmes volt, ott is szerettek a betegek, mert nekem nem kellett százast adni, ha ágytálat kértek. Az egyik agyvérzéses beteghez naponta többször is odamentem, gyümölcsöt hámoztam neki, megetettem. Egyszer odajött egy aktív nővér, aki mindig is féltékeny volt rám, és eltolt onnan. Négyszemközt megmondtam neki: ne gondold, hogy nekem nincs szakképzettségem, holnap behozom az oklevelemet. Mikor megmutattam neki, csak nézett, de többet soha nem bántott… Szerdánként volt szentmise, minden szobát végigjártam, megkérdeztem, akar-e valaki gyónni, áldozni vagy misére jönni. Voltak sikereim, a Jóistenért szívesen tettem. Ha újrakezdeném, akkor is ápolónő lennék.” 1990-ben azzal a szándékkal költöztek Budakeszire, hogy ott lesz az anyaház. Hét és fél évig éltek ott, ellátták a tennivalókat a templomban, de a nagy kertet nem tudták művelni, mivel akkor még nem nagyon jelentkezett fiatal a rendbe, az öregek kevesen voltak. A budakeszi házat átadták a domonkos nővéreknek, és 1996-ban Piliscsabára költöztek. Akkor tizenketten költöztek át Budakesziről, ma már csak hárman élnek közülük. „A közös élet mindenhol küzdelmes, a családban is, a közösségben is, ahol sokan vagyunk együtt. A betegeskedések miatt nem tudok lemenni a kápolnába, de a szobámban a hangszóróból hallgatom a szentmisét és a zsolozsmát, az atya feljön és megáldoztat a szentmise után. Nehéz a keresztet cipelni, de minél nehezebb, annál jobban felajánlom a papokért, hogy Isten adjon sok hivatást. A községünkből három pap lett, az egyik közülük Ternyák Csaba érsek úr – fejezi be élete történetét a nyolcvanhét éves Holper Emerencia Agnéta nővér.
