Nem uralkodni, hanem szolgálni jött: beteljesíti az izajási szenvedő szolga sorsát. Milyen nehéz volt ezt megérteni az akkori zsidóknak, akik a felszabadulást várták a római elnyomatás alól! Amikor 1956. október 23-án mi, egyetemisták a Bem-szoborhoz vonultunk, a Körúton egy szívvel, egy lélekkel ezt kiabáltuk: „Ruszkik haza!” Akik megélték az elnyomatást, megértik a párhuzamot. Az apostolok még Jézus mennybemenetele előtt is ezt kérdezik: „Uram, mostanában állítod helyre Izrael országát?”( ApCsel 1,6). Heródes is félti uralmát „a zsidók újszülött királyától” (Mt 2,1-12). A szenvedéstörténet leírásaiból tudjuk, hogy a zsidó főpapok és írástudók igazi vádja az volt, hogy Jézus messiáskirállyá, Isten Fiává tette magát, de ítéletüket Pilátussal, a rómaiak helytartójával akarták végrehajtatni. Végül is kiszolgáltatják a „zsidók királyát” azoknak, akik a császár elleni lázítással vádolják, mert félti hivatalát. Jézus maga – a mai evangélium jelenetében – megmagyarázza Pilátusnak: „Igen, király vagyok. Én arra születtem és azért jöttem a világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról.” A helytartó ebből nem ért semmit. „Mi az igazság? – kérdezi szkeptikusan, majd a töviskoronás királyt átadja keresztre feszítőinek. Isten országa, Krisztus király országa az igazság, a szeretet és a béke országa. Lelki-szellemi valóság – a bűntől megszabadult, az Istennel és felebarátaikkal békében és szeretetben élő emberek közössége (az egyház) kezdi megvalósítani. Növekedőben, kibontakozóban van. Isten országa már elérkezett Krisztussal: ő maga az Isten országa, ahogy Órigenész mondotta. Mert ő az Igazság és az Élet, aki az Atyánál volt, és testet öltve Utunkká lett. De az egyház nem azonos Isten országával, hangsúlyozza a zsinat, hanem annak csak csírája. Benne és általa bontakozik ki az Ország, amely csak a világ végén lesz teljes, amikor az Atyaisten mindent a Feltámadott, a mindenség Királya lába alá vet, és „Isten lesz minden mindenben” (1Kor 15,26-28). Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatainak középpontjában állnak a Krisztus királyról és a Két Zászlóról szóló elmélkedések. A lelkigyakorlatozónak választania kell, hogy Krisztus király, „mindeneknek örök Ura” zászlaja alá akar-e állni, követni akarja-e őt, a „jók Fővezérét”. Hasonlatokról, parabolákról van szó. Lehet, hogy egyes lelkigyakorlatozók már idejétmúltnak tartják a királyság hasonlatát, mint ahogy egyes hívők Krisztus király ünnepét is. De a lényegre kell figyelnünk! A hasonlat lehet más, modernebb is, a lényeg változatlan. Itt idézhetem a nagy jezsuita tudós és gondolkodó, Teilhard de Chardin vízióját, aki újraértelmezte Krisztus királyságát, a Feltámadott mindenség feletti uralmát. Az „Egyetemes Krisztus” Teilhard számára Krisztus király volt. Nagyon örült, amikor XI. Piusz elrendelte Krisztus király ünnepét. Gyakran hivatkozott Szent Pál leveleire, akinek teológiáját a világfejlődés regiszterébe tette át, és a fejlődés csúcsán a feltámadt Krisztust mint Ómegát szemlélte, aki „amorizálja”, szeretettel hatja át, Szentlelkével újjáteremti a neki megnyíló embereket. Az Ómega- Krisztus a parúziában, az Úr végső eljövetelekor egyesíti a világot, az önzés által ma még szétszaggatott emberiséget. Teilhard három nappal halála előtt (1955 nagycsütörtökén) újra csak ezt írta be naplójába: „Isten lesz minden mindenben.”
