A vallásos zsidó közvélemény a papokról nem volt jó véleménnyel. Azok a templomi szertartásokat végezték, nemigen volt élő kapcsolatuk az utca emberével. Az írástudók viszont a zsinagógákban magyarázták a törvényt, ott szombatonként az ő tanításukra figyeltek a többiek. Máskor pedig jelen voltak a mindennapi élet forgatagában, igyekeztek példát adni mindenkinek az Isten akaratához igazodó életre. Emiatt sokan nagy tisztelettel néztek föl rájuk, s ez aztán legyezgette hiúságukat, külsőségessé tette jámborságukat. Talán maguk se vették észre, de lassanként már nem is az Isten tetszését keresték, hanem inkább az emberek csodálatára pályáztak, akár az ezzel járó anyagi előnyökre is. Jézus „óvja tőlük” a tanítványait, s az evangélista bennünket is óv azoktól a kísértésektől, amelyek ma is kerülgetik mindazokat, akik Istenről a világ előtt igyekeznek tanúságot tenni. Az evangéliumi szakasz második fele a szegény asszonyt állítja elénk. Jézus észreveszi és szóvá teszi, hogy milyen restelkedve dobja a templom perselyébe szegényes filléreit. Megilletődve azt mondja róla, „többet adott mindenkinél, mert azok csak a fölöslegükből adakoztak, ő meg mindenét odaadta, ami szegénységéből tellett”. Ezekből a szavakból mi többnyire csak a meghatottságot olvassuk ki. Pedig nem lehetetlen, hogy valami helytelenítés is megcsendül bennük. Emlékezzünk rá, amikor a gazdag ifjút arra biztatta Jézus, hogy adja el mindenét, s szabaduljon meg a vagyonától, akkor nem azt mondta neki, hogy az összegyűlt pénzt ajánlja fel a templom javára. Inkább azt mondta: ossza szét a szegények között. Ha a szegény asszony megfosztja magát attól, amire neki magának is szüksége volna, talán nem Isten igazi kedve szerint cselekszik. Az írástudók nem tanították meg arra, hogy magával is törődjön, s ha már az utolsó két fillérét nem akarja magának megtartani, inkább egy magához hasonló szegénnyel ossza meg, s ne a templomperselybe dobja. Templomokra szükségünk van, de csak azért, hogy bennük Isten és a felebarát szeretetében növekedjünk.
