A kaposvári kollégiumigazgatót Giber Vilmosnak hívják, aki korábban több meglepő elképzeléssel állt elő, amelyekhez sokan gratuláltak, de akadtak, akik fancsali arccal szemlélték az eseményeket. Nevéhez fűződött például az az ötlet is, hogy jó lenne nemzeti imáink, a Himnusz és a Szózat díszes nyomatait elhelyezni az iskolák s a közintézmények falára. Tervbe vette azt is, hogy minden kaposvári templomnak ajándékba ad egy koronás címerrel ékesített zászlót, azt sugallva: hitnek és nemzetnek egymásra kell találnia.
Kezdeményezése követőkre talált, ő pedig nem foglalkozott ellenlábasaival. Most sem foglalkozik velük, ugyanis azt vallja: valamikor el kell kezdeni a nemzettudat elmélyítését, ha már ily sokáig, évtizedeken keresztül mesterségesen elaltatták a társadalomban, a hatalmon lévők érdekének megfelelően. Az igazgató vállalja hitét, meggyőződését, és – sokakkal együtt – nem az érdeke diktálja érzületét. Miért írom le mindezt? Azért, mert sok magyar diák és felnőtt sincs tisztában fontos történelmi tényekkel. Nem tudják többek között azt sem, hogy a trianoni diktátum nyomán hazánk területének csaknem kétharmadát csatolták el tőlünk. A tisztább látás miatt egyes iskolák kapva kaptak az alkalmon és levetítették Koltay Gábor Trianon-filmjét, míg másutt hallani sem akartak bemutatásáról. De említhetném a Görög László műsorvezetésével sugárzott televíziós sorozatot is, amelyben húsz éve megkérdezték a járókelőktől: nemzeti ünnep legyen-e október 23-a. A megszólalók nem akarták azzá tenni, azt felelték, nem szükséges ennyi ünnep, emlékezni ugyan kell, de ‘56 többet nem érdemel… Forradalom vagy ellenforradalom volt-e, kérdezhetnénk a diákokat, s nem tudom, csak remélni merem, hogy lesznek, akik helyesen válaszolnak. Elég, ha egy kutatássorozatra utalok, amelyben Tóth Istvánné főiskolai adjunktus somogyi kiskamaszok körében azt vizsgálta, ha tizenhat évre csökkentenék a választási korhatárt, vajon tisztában lennének az ország vezetőivel, elképzeléseikkel. A kiskamaszok „levizsgáztak”; meglepően kevés ismeretről adtak számot, ám a politikusok gúnyneveivel tisztában voltak. De nem is kell visszanyúlni az ifjúkorba, elég, ha a bulvárlapokon szocializálódó szülőket vesszük számba, akik – ha más médiából is tájékozódnának – lehet, hogy többet tudnának mesélni gyerekeiknek. Például Trianonról, édes anyanyelvünkről, 1956-ról, 2004. december 5-ről, a kettős állampolgárság kérdésében eredménytelenül végződött népszavazásról. De megoszthatnák ismereteiket, élményeiket Istenről, hazáról, megmaradásról, erkölcsről is. Arról, hogy erős és reményteli nép a magyar, s nem dőlnének be a percemberkék által az ifjúságnak és a vállalkozói szférának sugallt szlogennek: ha nem tetszik, szerencsét lehet próbálni határainkon túl is. Talán ekkor azt is megértenék, Tőkés László református püspök, EP-képviselő miért próbált meg mindent elkövetni azért, hogy Marosvásárhelyen ne állítsanak szobrot Stefan Gusának, a temesvári vérengzőnek, akit Nicolae Ceausescu mint hadügyminiszter-helyettest rendelte ki a diktatúraellenes felkelés elfojtására. Erdély magyarsága ugyanis megdöbbenve és felháborodva értesült a marosvásárhelyi városi tanács kegyeletsértő szoborállítási határozatáról, amelyről a püspök a közelmúltban beszélt a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság 105. évfordulóján a budapesti Fészek Művészklubban rendezett ünnepi esten. A tét nem kevés: Sütő Andrásnak, aki hagyta magához engedni a szavakat, akkor állhat majd szobra Marosvásárhelyen, ha a fentebb említett, tömegbe lövető tábornoknak is. Megérjük, hogy így lesz. Mert a vakság nagy úr, s ha hagyjuk magunkat vakon vezetni, ha nem teszünk semmit, és közönyösen szemléljük a velünk vagy mellettünk történő eseményeket, akkor előbb-utóbb elakad a hangunk és a gerincünk is meghajlik. Azért kellenek szerte az országban „gibervilmosok”, hogy ez ne így legyen. Már Klebelsberg Kuno, a múlt század első harmadának meghatározó kultúrpolitikusa, több kormány minisztere is papírra vetette: „Soha irodalomra és tudományra olyan szent feladat nem várt, mint ma, nemzetünknek ebben a lelki válságában. Megmutatni nemzeti múltunkban, nemzeti géniuszunkban az örök értékeket, ennek révén növelni az önbizalmat, az önbecsülést, figyelmeztetni a nemzeti hibákra, fejleszteni a nemzeti erényeket, saját értékének öntudatára ébreszteni a magyart: ez a szent feladat.”
