Kérdezhetjük: akkor mit keres a pápa, a legfőbb erkölcsi értékek letéteményese, a nemzetek közötti politikai alkuk, megalkuvások, formai felszín mögött megbúvó hatalmi érdek-összeütközések és álságok boszorkánykonyhájában? Cui prodest? Kinek jó ez? Nem járul hozzá a közösségi megegyezések hazugságainak legitimálásához? Nem tudja, hogy hány erőszakos eljárás, hány elvtelen engedmény, hány féligazság kapott már szentesítést az Egyesült Nemzetek Szervezetétől? Mit keres ott, a csúsztatások, féligazságok termeiben, amelyek, mint a sírok, kívülről pompázatosak és belül telve vannak rothadással? Mégis odamegy – és krisztusi parancsnak tesz eleget. Úgy megy oda, mint bárány a farkasok közé. Mint erőtlen és mégis végtelen erős, mint üldözött és mégis diadalmas, mint megtagadott, kinézett és mégis tiszteletet parancsoló. Nincsenek légiói, hadosztályai, tankcsapatai és légiflottái. Nem kínál üzletet, gazdagságot, nyereséget. És mégis fogadják. Tisztelettel hajolnak meg előtte. Mert megváltást kínál minden bajunkból, valódi megoldást minden csomóra, orvosságot minden betegségünkre.
Nem először történik ez. Amikor a nagy háború lelki megrázkódtatásai után a nemzetek közössége létrehozta szervezetét, meghirdette alapértékeink közös megvalósításának tervét és megfogalmazta az örök emberi jogok chartáját, az emberek és a nemzetek egyenlőségének, a kölcsönös segítségnyújtásnak és a béke útja keresésének alapján, az egyház áldásával és egyetértésével – noha nem bevonásával – történt ez az indulás. Amikor úgy tűnt, félrefut a kezdeményezés, XXIII. János pápa Pacem in terris kezdetű enciklikájával hívott fel mindenkit arra, hogy figyeljen a fenyegető értékvesztésre. Tizenöt évvel az Emberi jogok nyilatkozatának 1948-ban történt meghirdetése után máig utat mutató, kínáló világossággal hívta fel a figyelmet, hogy rossz úton halad a világ, nem a béke és a szeretet, egymás elviselése, hanem az erőszak és az elnyomás, a rablók és hatalmaskodók útját járja. Személyesen ismételte meg ezt a figyelmeztetést VI. Pál pápa, majd II. János Pál 1979-ben és 1995-ben. Nem mondhatjuk, hogy hatástalanul, noha nem áttörő eredménnyel. Most XVI. Benedek pápa teszi. Példát mutat. Arra, hogy az örök értékekre való figyelmeztetéssel nem szabad felhagyni, nem szabad azzal mentegetőzni, hogy alkalmatlan az idő. Arra, hogy Krisztus tanításának – noha országa nem e világból való – át kell hatnia e világot, mint sónak a levest, kovásznak a tésztát, fénynek a sötétet. Krisztus vele jár helytartójával a nehéz úton. Ihleti arra, mit mondjon. Örömhírt mond, arról, hogy van kiút! Bár találna készséges szívekre szózata.
