– Hogyhogy? Miért?
– Elfogyott a pénz az intézet fenntartására. Vége.
– És mi lesz a gyerekekkel? Hová kerülnek majd? Az én Évikém tolószékben ül egész nap. Hogyan járhatok majd dolgozni? Ha meg otthon maradok, miből élünk?
Csend. Áthatolhatatlan, súlyos csend.
– Mondja, igazgató asszony – vékony, szemüveges férfi a szóló –, ki hozta ezt az intézkedést?
– A minisztérium.
– Miért?
– Válság van, apuka. Fölösleges dolgokra nem jut. Zúgás. Fenyegető moraj. „A szegény elesett gyerekeket támogatni fölösleges?” – kiáltja valaki dühösen.
– Nem telik.
– És mire telik? Hová úsznak a pénzek?
Az igazgató asszony széttárja a kezét. Nézzenek bátran a zsebébe, ha háromszáz forint csörög benne apróban. Pedagógus.
– Emlékszik a Sokan voltunkra? Tudja, Sánta Ferenc novellája.
– Persze. A főiskolán elolvastuk.
– Na, akkor arra is emlékszik, mi történik a feleslegessé váltakkal.
– Emlékszem.
– Felvitték őket a Büdösbarlangba. Némi ennivalóval. Aztán pár nap múlva már csak a ruhájukat találták meg a barlang bejáratánál.
– Miért mondja ezt nekem? – Az igazgató asszony torkát sírás szorongatja.
– Dehogyis magának mondom. Azok számára tenném kötelező olvasmánynak, akik az ilyen és hasonló rendelkezéseket hozzák. Persze meg sem értenék. Mert ők, ugye, tele vannak jó szándékkal és megértéssel. Csak az a válság…
– Mondja, igazgató asszony – ismét a tolószékes kislány édesanyja áll föl –, miért mondják, hogy ez a kormány szociálista? – Így: szoci-álista.
– Ne politizáljunk!
– De tényleg, miért? – Felemeli tenyerét, mutatóujja kérdőjelet formáz.
Nincs válasz. Az igazgatónő az ablakhoz lép, az udvarra tekint. A gyerekek labdáznak. Vidám sikításuk visszhangzik a melléképület faláról. Sóhajt, megfordul. Arra gondol, holnap már sírni fognak.
