Pünkösd előtt elvégeztem egy Szentlélek-kilencedet, majd írtam a keresztes nővérek jelöltmesternőjének. Ő válaszolt: menjek. Nem voltam egyedül – ketten indultunk a szerzetbe 1945-ben, engedelmeskedve a hívásnak, és éppen Szent Kereszt felmagasztalásának napján léptük át a rendház kapuját” – meséli Nagy Rozália Dolorosa nővér hivatásának kezdetét.
Tizenhatan kezdték meg jelöltidejüket abban az évben. Nagy Rozáliát a főnöknő tanácsára óvónőképzőbe küldték. Örült a lehetőségnek, mert a gyerekeket nagyon szerette. Budapesten, nappali tagozaton kezdte el a tanulmányokat, ám a történelmi viszonyok miatt később esti tagozaton fejezte be. „Hálát adtam az Istennek, hogy a rendnek szüksége volt óvónőre – teszi hozzá a nővér. – Nagyon szeretem a gyerekeket, és az elöljáróim ezt megérezték. Adtad Jézusom, hála neked, kis tükreidet, a gyermekeket. Ezt a fohászt sokszor elimádkoztam.” Pedagógiai tanulmányai mellett rendi képzésben is részesült, amelynek eredményeként 1950-ben megkezdhette a noviciátust. A beöltözés szent pillanataira így emlékszik vissza Dolorosa nővér: „Azt mondták, mindenki választhat nevet, én Ancilla szerettem volna lenni, de ez a név már foglalt volt. Így azt mondtam az elöljárónak: akkor nekem mindegy, milyen nevet kapok. A szertartás alatt a kezemben volt az égő gyertya, amikor meghallottam, hogy Dolorosa leszek – a meghatottságtól megingott a kezem, annyira megörültem, hogy ilyen szép nevet kaptam. A szent ruhát csak a beöltözéshez vettük fel, utána már nem hordhattuk.
Szívesen végeztem az óvónői feladatomat, szerintem ez a legszebb női munka. Minden reggel elmentem szentmisére, de ezt senkinek nem mondtam meg, így az óvodában nem is vették észre. Az egyik rendfőnöknőtől hallottam egy gondolatot, amely meghatározta a munkámat: Bár a gyerekeknek nem beszélhettem a Jóistenről, de a Jóistennek beszéltem a gyerekekről. Mindennap imádkoztam értük.” A karácsonyok előtt eljátszották az óvodában a gyerekekkel a „karácsonyi jelenetet”, ám akkoriban Jézust, a Szent Családot ki kellett hagyni a történetből. Csak a pásztorok szerepeltek benne, akik a csillag után mentek az istállóba. De a nehéz ideológiai légkör ellenére is igyekeztek színesebbé, vidámabbá tenni az életet az óvodában. Farsangkor például a nővér maga készített krep-papírból jelmezeket a kicsiknek. „Mindig elvállaltam a legnehezebb munkát. Sokszor bent maradtam este ügyeletben, ha új gyerek jött, vállaltam a beszoktatását” – meséli Dolorosa nővér a nem éppen könnyű hétköznapokat. Tizenkét évet töltött a Rózsadombon a BKV bentlakásos óvodájában. „Sok gyereket nem vittek haza hétvégére sem. Ez fárasztó munka volt, de azért helyeztek oda, mert nekem nincs családom, így minden karácsonykor és szilveszterkor vállalni tudtam a szolgálatot. Szívesen csináltam, mert ha a rendben éltem volna, akkor is ez lett volna a feladatom.”
Nyolc évig nem lehetett kapcsolatban a nővértársakkal, mert azt mondták, ne írjon, hiszen amit írna, azt nem lehet, másnak meg nincs értelme. 1959-ben Makkosmárián a hittanteremben tette le titokban az elsőfogadalmat. Évekkel később az akkori elöljáró lakásán kötelezte el magát örökre Istennek. A főnöknőhöz is csak titokban, egyesével mehettek a nővérek látogatóba, hogy senkinek ne legyen feltűnő. Dolorosa nővér elvégzett egy túravezetői tanfolyamot is. Sok szép kirándulást szervezett a Budai hegyekbe, a Pilisbe. Mindig előre kiadták a programot annak, aki érdeklődött. „Sokszor olyan fáradtan indultam vasárnap kora reggel, amikor fel kellett vennem a bakancsot, kezembe a botot, de elmentem, mert vártak. Mikor este hazajöttem, a jó levegőtől elmúlt minden fáradtságom.” Dolorosa nővér nyugdíjba vonulása után Budán, a János Kórház óvodájában dolgozott egy évig, majd rövid ideig besegített a vak gyerekek ellátásába a Batthyány téren, később a XXIII. János Szeretetotthonban vállalt kisebb munkákat. A lehetőségek bővülésével alkalma nyílt arra, hogy elvégezzen egy hitoktatói tanfolyamot – az oklevél megszerzése után a közeli, városmajori plébánián segített a hitoktatásban, illetve olyan feladatokban, mint például a pásztorjáték megrendezése. „Én a szereplők jelmezeit készítettem – emlékszik vissza a nővér. – A Képes Bibliából néztem ki, milyenek legyenek a ruhák, majd valaki segített megvarrni. A régi vecsernyeköpenyből csináltunk a három királynak zöld, lila, arany palástot. Sokszor munka után kellett nekiállnom a jelmezkészítésnek, fárasztó volt, de szenteste, amikor hátramentem a szentélybe és megláttam, hogy a templom tele van gyerekekkel, örültem, mert éreztem: érdemes volt.”
Miután megnyíltak a határok, négyszer is eljutott Rómába, ahol találkozott II. János Pál pápával is. Ezek közül az egyik alkalom rendalapítójuk, Mária Terézia Scherer boldoggá avatása volt 1995-ben. A nővér a munka mellett harminc évig énekelt a Kapisztrán Kórusban, ami sok szép élményt adott, több külföldi turnén is részt vett. Amikor lehetőség nyílt rá, áldoztatási engedélyt kapott, így több ismerős betegnek vihette el rendszeresen az Oltáriszentséget. 1989-1997 között irodavezetőként dolgozott a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Nagy esemény volt az életében, amikor 2002 májusában, nyugdíjas óvónőként kézbe vehette az aranydiplomát. „Hét éve jöttem be a Farkas Edith Szeretetotthonba – teszi hozzá Dolorosa nővér. – Amíg jól láttam, itt is akadt varrnivaló, amit szívesen megcsináltam. Szép kertünk van, mindennap kimegyek sétálni. A Mária Rádióval minden délben elimádkozom az úrangyalát, este együtt mondom egy kis csoporttal a zsolozsmát. Sajnos már csak homályosan látok, de elfogadom ezt a keresztet, és megköszönöm az Úristennek, hogy nyolcvankét évig láttam…”
