A morénákat még vastag, de már erősen olvadó jégmezők borították, és mivel nem volt szöges bakancsunk, letettünk a közel kétezer-négyszáz méter magas sziklatömb meghódításáról. Helyette az olvadó hó- és jégfoltok között életre kelő virágokban és lepkékben gyönyörködtünk. Itt találkoztunk a havas tarkályokkal, amelyek tudományos neve: Euphydryas cynthia.
A hegy lábától áramló levegőt kihasználva sebes szárnycsapásokkal repültek a krétafehér, fekete és vörös szalagokkal és foltokkal díszített hímek. Díszes, narancssárga-barna nőstényt is bőven láthattunk. A hímek előszeretettel üldögéltek az átmelegedett köveken, ilyenkor kitárták szárnyaikat, vagy nektárt szívogattak a hóból épp csak kibújó hunyorok virágain. A nőstények inkább a már dús füvű helyeket keresték, ide-oda libbentek egyik fűszálról a másikra, vagy talán már az utódjaikról kezdtek gondoskodni, megfelelő peterakó helyet keresve. Ezt a fajt eddig csak képekről meg múzeumi példányok alapján ismertem. Élve sose láttam. A Kárpátokban nem él, bár régi adatai vannak a Magas-Tátra vidékéről, de ma már biztos, hogy ott nem fordul elő. Az Alpok és a Balkán, sőt a Kaukázus havasain viszont nagy egyedszámú állományai népesítik be a legelőket, hegyi réteket.
Feleségemnek és fiaimnak mutogatom őket. Ujjamra veszem, nézegetem a lepkéket, mert a nőstényeket könnyű lecsippenteni a füvek hegyéről, a hímek pedig, ha hirtelen beborul az idő, kiülnek egy virág bugájára és olyanok lesznek, mint a kezes bárányok. Egyikük a piros rekecsini tarisznyámra telepszik, ott illegeti magát. Sajnálom, hogy nem tudom lefényképezni, igazán gyönyörű így együtt az Isten és az ember által „szőtt” két csoda. Mára mindez a múlté, a mulandó nyáré. A hó elolvadt, a havas tarkály hímje már rég porrá lett, a nőstény petéiből kikeltek a hernyók, és rejtett, apró közös szövedékben várják a telet, hogy átvészeljék a mostoha hónapokat. Az emberek járják a havast is, a hegy megadta magát. De én nem bánom, hogy nekünk még ellenállt. A havas tarkály meghódította a szívünket, kedves és örök emlék marad nekünk ez a lepke, s ha átverekedjük magunkat a morénán, lehet, soha életünkben nem látjuk élve, nem ül a kezünkre, nem ül a tarisznyámra. Csak komoly könyvekből, múzeumi tárlófiók üvege mögül hirdetné a teremtés nagyszerűségét, de csak mint féltve őrzött, halott és életre már sosem ébredő szépség, ami fölött csak sóhajtozni lehet. A havason ez a lepke minket hódított meg, hogy meghalljuk az üzenetet: „Az én utam nem a ti utatok. Ma nem újabb csúcsokat kell meghódítanotok, hanem abban kell gyönyörködnötök, amit nektek ajándékoztam!”
