Jézus tehát az erkölcsi tisztaságot, a szív tisztaságát hangsúlyozza – akárcsak Máté evangéliumában a hegyi beszédben, a mózesi tízparancsolatot magyarázva túlszárnyalta azt – tökéletesebb megtartását követelte. Például a kilencedik parancsnál: „Mindaz, aki bűnös kívánsággal asszonyra néz, szívében már paráználkodott vele” (Mt 5,28). Jézus maga, majd az apostolok, Szent János és Szent Pál is a szeretet parancsában foglalták össze a törvényt és a prófétákat. A szív a Biblia szerint az emberi személy központja, a szeretet szimbóluma, székhelye és forrása. Már a próféták igyekeztek ránevelni a választott népet a belső, erkölcsi tisztaságra, az igazi istentiszteletre. Jézus azokkal lép bensőséges kapcsolatba, akik a hit és a szeretet egyszerűségében neki adják át magukat, tiszta szívvel. A szív tisztasága nem egyszerűen az érzékiség bűneinek ellentéte – a szerető szívet jelöli, az igazán szeretőt. „Boldogok a tiszta szívűek: ők meglátják Istent” (Mt 5,8). Aki szeret, megismeri, „meglátja” Istent, aki Szeretet (1Jn 4,7-8). Szent Ágoston így magyarázza: a szeretet az a szem, amellyel megláthatjuk (valamiképpen megtapasztaljuk) Istent, mert a szeretet mintegy természetes rokonságot teremt a Szeretet-Istennel. Szent Ágoston nyomdokain haladva Blaise Pascal is a szívet állította szembe az okoskodó ésszel, amikor az istenismeretről eszmélődött: „A szívnek megvannak az érvei, amelyeket az ész nem ismer.” „Istent a szív érzi meg” (Dieu sensible au coeur.) Ugyanebbe a szellemi irányba tartozik Prohászka Ottokár. A Pilis hegyén című utolsó nagy tanulmányában –Szent Bernátról és a ciszterciek lelkiségéről eszmélődve – összefoglalja világnézetét. Az intellektualizmus, vagyis a racionalizmus túlhajtásaival szemben a szeretetet, az intuíciót, az átélést hangoztatta. Az Énekek énekét magyarázó Szent Bernát és a középkori misztikusok amor sanctusát énekelte. A Pilis erdőiben lassanként kialudtak a pogány pásztortüzek, „a pusztuló pogányág sóhajait pünkösdi szélvihar váltotta föl, meg az Isten-szeretet gerlicéjének búgása”.
