Fotó: Kissimon István (képgaléria)
Németi János, Balmazújváros
Juhász voltam ötven évig, most már nyugdíjas vagyok, pihenek. Amikor dolgoztam, velem volt nyárba’ a családom is, de volt olyan év, hogy még télen is együtt voltunk a pusztában. Változatos életet éltünk, előfordult olyan is, hogy annyi volt a teendő, hogy éjszaka le se feküdtem aludni. Télen etettem és ellettem, ami szintén egész napos tevékenység. Ebből meggazdagodni ugyan nem, de megélni biztonsággal lehetett. A mesterséget a szülőföldünkön a fiam viszi tovább.
Tóth Gyula, Hajdúszoboszló
Hajdúszoboszlón, Angyalházán juhászkodom 1956 óta. A hetvennegyedik életévemben járok, így már csak pár napra segítem ki a barátaimat, de éves munkát nem vállalok. Amíg a nyáj mellett éltem, április 1-jén minden évben kihajtottuk az állatokat, és csak Erzsébetkor (november 19. – a szerk.) jöttünk haza. Akkoriban hét-kilencszáz állatra vigyáztunk, ezek között volt saját jószág is, másoké is. Míg az állat pihent, mi vagy férgeltünk, vagy sántáztunk, mindig volt valami tennivalónk. Ha például fájt a lába az állatnak, azt muszáj volt meggyógyítani, mert ha mégsem tettük volna, megcsúfoltak volna érte. A birkákon kívül volt egy szamaram, egy lovam és persze kutya is mindig egy-kettő, mert a juhásznak hű társa a puli. A kutyákat leggyakrabban „Ringyónak” vagy „Bugyogónak” hívták. Ez nem tréfa! Az asszonyom is mindig velem volt, sőt a gyerekek is kint nőttek fel, amikor épp nem volt iskola. Mostanság, még a hetvennegyedik életévemben is azt mondhatom: vágyik az ember ki, ezért időről időre megjáratom magam a pusztában, hogy aztán otthon megpihenjek.
B. Nagy János, Hajdúszoboszló – Angyalháza
Magatarti juhász vagyok, és sose voltam más. Van kétszáz juhom, s ezek mellé vállalok idegen jószágot. Van egy bojtárom is, aki segíti a munkám. Angyalházán őrzöm az állatokat, ez Hortobágy falu és Nádudvar közé esik. Ha például ma nem itt volnék a Mesterségek Ünnepén, akkor reggeltől estig a juhokkal lennék. Nálunk ugyanis nem nyolctól négyig tart a munkaidő. Egybefolyik az ember éjjele, nappala, és a felelősség is a miénk. Ha szárazság van, ha esik, ha fúj, mindig ott kell lennünk az állatokkal. Úgy kell aludni is a jószág mellett, hogy ha bármi történik, az „a mi lelkünkön szárad”. Erzsébet-nap után a saját állataimat teleltetem, a többit tavasszal kapom vissza. Jó, hogy van egy huszonhat éves, lelkes bojtárom, mert a jószágokat egyetlen napra se nem lehet egyedül hagyni. Sántázás, férgelés, elletés, billogozás, legeltetés – ez bizony akár huszonnégy órás munka is lehet, ha úgy alakul. Magunk nyírjuk, nyúzzuk az állatokat, és a szerszámainkat is magunk készítjük, hogy minél kevesebb kiadásunk legyen. Bevételt a bárányból és a gyapjúból szerzünk, amit legtöbbször a helyszínre érkező felvásárló fizet ki. Nekünk az a „pihenés”, ha azt látjuk, hogy minden úgy megy, ahogyan kell. Akkor nyugodtak vagyunk. Ha testileg ott is hagyjuk az állatokat, lelkileg akkor is a pusztában maradunk. Harmincnyolc éve ezt csinálom. Míg a fiam kicsi volt, éjjel-nappal kint volt velem, de sajnos nem viszi tovább a mesterséget. Ha bárki Angyalházán jár, látogasson meg: nyolcszáz juh, egy ló, egy öszvér és a kutyák körében megtalál.
Németi János, Balmazújváros
Szarvasmarhák őrzésével foglalkozom, Balmazújváros mellett, közel háromszáz hektárnyi bérelt legelőn, a Karinkó nevű pusztarészen. A saját állatokon felül vállalt jószágokkal együtt kétszáz szarvasmarhával foglalkozom. Hétköznaponként reggel öt óra után ébredünk, megfejjük a tehenet, elrendezem a lovat, az aprójószágot, majd hat órakor indul a gulya legelni. Délelőtt tizenegy tájban ráfordulnak az állatok a kútra, ott megitatom őket, majd delelünk délután négy óráig. Ezután az időjárástól függően, este kilencig-tízig megint legel a marha. Két fiammal közösen végezzük a munkát, így ha szükséges, váltani is tudjuk egymást. Telente a saját száz jószágunkat látjuk el. Meg lehet élni ebből a munkából, de ma már kevesen űzik szívvel-lélekkel ezt a mesterséget, mert egy időben „leírták” az állattartó létformát. Fülszám szerint számon tartom az állományt, emlékszem az egyedek felmenőire is, hiszen egy pásztorembernek ismernie kell a jószágait, el kell tudnia számolni velük. Alapvetően magányos munka ez, de aki szereti csinálni, annak jó. Én például elvagyok egész nap a pusztában, csend van, nincs zaj, rohanás. Az asszonyok közül van, aki ezt nem tudja elfogadni, bár ha akarnak, ők is kijöhetnek a pusztába. Azok az asszonyok, akik tanyasi létformában élnek, a ház körül tevékenykednek, ellátják az aprójószágot, főznek. Jómagam pedig bizakodom, hogy még sokáig végezhetem ezt a mesterséget.
Bordás János, a mátai ménes csikósa
A hortobágyi pásztorok „vasalónak” hívják azt a nádból állított, mai napig használatos kis építményt, amelyben most beszélgetünk. Jómagam a Hortobágyon vagyok csikós, így én is rendszeresen főzök a „vasalóban”, amely a vasalóra hasonlító formájáról kapta a nevét. Mivel a pusztán állandóan fúj a szél, ezért ez a kis építmény egyfajta szárnyékként működik: védi az embert és a készülő ételt a széltől, a környezetet pedig a megrakott tűztől.
A mesterséget gyerekkoromban szerettem meg, amikor rendszeresen kijártam a pásztorokhoz, akik többször rám bízták a lovat, hogy vigyem itatni. Így megkedveltem a lovakat, aztán a lovas iskolában kitanultam a mesterséget, a lovagolást, az ostorral bánást. Eleinte csak az esetleges betegségek idején helyettesítettem a csikóst, de már harminchárom éve önállóan dolgozom. Összesen hetvenkét – állami tulajdonú – ló van rám bízva. Kemény mesterség a miénk, de aki meglátogatja a ménest, az csak a „jó oldalát” látja. Nyaranta például háromkor kelünk, este tizenegykor hajtjuk be az állatokat, úgyhogy őszintén mondhatom: emberpróbáló munka ez. A nyári melegben az a legfontosabb, hogy a vályúban mindig legyen elegendő víz, és arra kell még ügyelni, hogy ne menjen az állat a tilosba. Mert tény, hogy „a jószág általában a szél alá jár”, azaz arra megy, amerről a szél fúj, mivel az lehajtja róla a legyet. A lovak mozgásának irányítását végzi a csikós, aki a saját maga készítette karikás ostorral vagy egyéb eszközzel lép közbe. Ezeket a szerszámokat az állatok mellett, kint a pusztában készítjük, leginkább marha, kecske vagy borjú bőréből. Odakint leggyakrabban a hagyományos pásztorétkeket esszük, lebbencslevest, slambucot, s ha például lesántul egy birka, az is előfordul, hogy „beleugrik a bográcsba”… A feleségemmel annak idején lóháton ismerkedtünk meg, de ő már ritkábban tud kijönni. A fiam, mióta elvégezte az iskolát, csikósként dolgozik mellettem.
