Nyugállományba vonulásáig dolgozott, olykor nehéz testi munkát végzett. Döbbenten nézem ma is, ahogy félelmetes terhek alatt nyög. Túl a nyolcvanadikon. „Muszáj – mondja kérdő tekintetem láttán –, különben éhen halunk.” Számolunk. Szégyenkezem. Tata amolyan ezermester. Mindenhez ért, mindent megcsinál, ha meg a hiba nagyobb, megmondja, hogy sajnos nem bír vele. Gyerekkoromban sok hozzá hasonlót ismertem – munkásnak hívták őket. Létezik még munkás? Sosem olvasunk, hallunk róluk, a robotolókról, akik a vállukon viszik a társadalom terheit. Nem sztárok, nem sikeres vállalkozók, nem üzletemberek. Munkások. Nem érdekesek. Róluk írt hajdan József Attila: „Nagyobb igaza sosem volt népnek. Hitványabb Nérók még sehol sem éltek, mint itt…” Persze ezek a sorok akkor is süket fülekre találtak. A munkásokkal sok mindent meg lehet tenni. Nem kell kifizetni a bérüket, s ha perre mennek, kiderül, hogy a fizetésüknek rég nincs fedezete, a felelősök pedig felszívódtak. Hány de hány képet látunk a televízióban bezárt gyárkapuk előtt topogó munkásokkal, munkásasszonyokkal. Tétován, kiszolgáltatottan álldogálnak, azt kérdik, miből fizetik majd a számláikat. Miből etetik a gyerekeiket. A szakszervezetek érdekvédelmi tevékenysége szánalmas. „Majd” átképzik őket, „majd” munkalehetőségük is adódik, „majd” létrejönnek azok az intézmények, amelyek esetleg segítik őket. Majd… Tata azonban sok társával egyetemben kinőtt a majdokból. Nyugdíjas, alkalmi tevékenységgel próbálja betömni megélhetésük növekvő réseit. Valaha azzal hitegették, övé és sorstársaié lesz a világ. „Tudod, mi lesz az enyém? Az a koporsó, amelyben eltemetnek.” Hallgatunk. A ház előtt egy Audi söpör el. Magasra veri a port.
