Amikor az alkalomhoz illő öltözetet felvesszük, az mintegy „szerepbe helyez” bennünket. Elindít bennünk egy belső folyamatot, előre felkészít az elkövetkezendőkre. Azok az imádságok, amelyek a liturgikus rendezés előtt a papi liturgikus öltözet egyes darabjainak felvételét kísérték, ezt a folyamatot erősítették. Néha az az érzésem, hogy amikor mostanság olyan buzgón imádkozzuk együtt a ministránsokkal a mise előtt mondandó többféle előkészítő imádságot, akkor a fenti imák elmaradása miatti űrt igyekszünk betölteni. A vasárnapi misére a hívek általában ünnepi ruhát választanak, ami ugyanakkor kényelmes is: ilyenkor koruk gyermekének bizonyulnak. Korábban ugyanis nem volt olyan lényeges szempont a kényelem. Az ünnepi ruha viselése nemegyszer komoly feladatnak bizonyult, mivel a praktikum helyett az ünnepélyesség, a jelszerűség és a társadalmi hierarchia jelzése állt előtérben. A templomban hordott ruházatnál ezek a funkciók mára jórészt háttérbe szorultak, elsődlegességük elsősorban a liturgikus öltözeteknél maradt fenn. Így nyári napokon néha megtörténhet, hogy a miséző atya megirigyli a szellős és praktikus ruhában ünneplő híveket, amikor rajta négyrétegnyi ruha van: miseruha, alba, reverenda és még egy réteg civil ruha. Ezzel függhet össze, hogy azon ruhadarabok, melyek régen leginkább az alsóruházat kategóriájába vagy az üdülőhelyek szabadidős darabjai közé tartoztak, mára azonban társadalmilag elfogadottá váltak a városi kánikulai viseletben (atlétatrikók, könnyű női felsők, rövid szoknyák és nadrágok, strandpapucsok), a templomban mégis zavaró hatást keltenek, és ezért nem kívánatosak. Ezek a darabok ugyanis még mindig kevéssé a „felöltözni”, mint inkább a „nekivetkőzni” fogalmát juttatják eszünkbe. Pedig a szent közelében ösztönösen inkább a beöltözésre érzünk szükséget: a paradicsomkertből öröklött szégyenérzéssel takargatjuk a bűnös létünk nyomorúságát szimbolizáló mezítelenségünket. Az a hierarchikus szabályrendszer, amely a liturgikus viselkedést, a különböző testnyelveket, így az öltözködést is erőteljesen szabályozza, nyitva tarthatja a szemünket és ébren tarthatja érzékenységünket a gesztusok, tartások és szimbolikus ruhadarabok közvetítette tartalmakra és azok tudatos átélésére egy olyan világban, ahol a személyes kommunikációban igen alacsony szinten áll a nonverbális elemek tudatos használata.
