Mintha egy „ismerős ismeretlent”, egy barátot vagy egy lelki rokont vesztettünk volna el hirtelen mindannyian. Kiváló mester, nagyszerű művész volt. Célom és törekvésem az emberi, művészi tisztesség és a szakmai minőség – mondta nyolc évvel ezelőtti beszélgetésünk alkalmával, amikor családi házában fogadott. Szent Ferenc derűjét sugárzó egyszerűséggel szólt hitéről, hivatásáról – és az élő (szent) hagyomány tiszteletéről, amelyet munkája alapvetésének tekintett. Szavainak hitelességét egy pillanatra sem lehetett kétségbe vonni; nem hivatalból vagy elvárásból beszélt a spiritualitásról. Közvetlensége harmóniát, kiegyensúlyozottságot, elhivatottságot sugallt. Azonmód egyfajta ars poeticát is megfogalmazott: Isten sok ezer év emberi várakozására válaszolt, amikor elküldte a Fiát, aki láthatóvá, tapinthatóvá lett. Ez a tény alapozza meg az ábrázoló jellegű egyházművészetet. Az ő földi jelenléte az emberiség történelmének legnagyobb eseménye. Ezt felismerve igyekszem, hogy az életem és a művészetem mindinkább Krisztus-központú legyen.
Nem menekült a világból, de alkotás közben mégiscsak körbebástyázta magát, hivatása (illetve a kegyelem) úgy hozta, hogy a „profánt” félretéve mindvégig a szent közelében maradhatott. Kelyhek, monstranciák, ereklyetartók, feszületek kerültek ki a keze alól, amelyek magukon hordozzák az évezredes hagyományt, a magyar motívumkincset és az egyéni – de mindig szolgáló – meglátást: A munkáimon keresztül elsősorban nem a személyes vallási érzelmeimet szeretném kifejezni, hanem az anyaszentegyháznak a hitét, ami egyben az én hitem is. Ilyen értelemben beszélek alkotói önmegtagadásról, helyesebben háttérben maradásról.
A Magyar Iparművészeti Főiskola befejezésétől főleg egyházi megrendeléseket vállalt, de már diplomamunkája is szakrális jellegű feladat volt: a csempeszkopácsi római katolikus templomnak tervezett domborműves kaput 1986-87-ben. Liturgikus tárgyaival nemzetközi hírnévre is szert tett: II. János Pál pápának például remekmívű misekönyvborítót készített, valamint egy magánájtatosságra szolgáló Fájdalmas Krisztus-reliefet Apor Vilmos püspök boldoggá avatására időzítve. Itthon országszerte találkozhatunk alkotásaival. Nevéhez fűződik az a – jelenleg az esztergomi bazilikában őrzött – közel három méter magas, növényi ornamentikával, madarakkal, ereklyetartó gombokkal díszített „életfa” kereszt, amely a 2007-es budapesti városmisszió jelképévé vált. Egy akkor készült interjúban legújabb munkájáról is beszámolt kollégánknak: …megérkezett a felkérés: egy hatszor három méteres bronzkapu Pátyra, a hívek adományaiból. Nagy kihívás ez számomra, azért is, mert a kapu kialakításában teljes szabadságot kaptam. Úgy tervezem, hogy a legfelső alak a Majestas Domini (Trónoló Krisztus) lenne, alatta a golgotai jelenet, a keresztre feszítés, annyi változtatással, hogy a római katona helyett Szent Imre (a pátyi templom védőszentje) alakját helyezném el stb., stb. E szép, merész álom valóra váltása megszakadt.
Ozsvári Csaba 2001-ben megjelent albumában a következőképpen fogalmazta meg az alkotás lényegét: Csak olyan művészetet szabad csinálni, amely az embert eredeti lényében szólítja meg, abban, ami romlatlan és gyermek mindenkiben, minden korban és minden körülmények között. E megszólításra felébred az ember igazi lénye, szomjúsága a végső, örök dolgok iránt, és vágyakozása Isten felé. (…) …minden művészet egyedüli oka és végső célja csak az lehet, hogy a Mindenható Örök Istent dicsőítse, és ezt az eltorzított arcú emberiséget újra felemelje Istenhez.
Neki sikerült. Hiszem, hogy kiválasztott volt; ő biztosan.
