A lélek tájain kalandozva meghallhatjuk azokat az üzeneteket, amelyek nyomán haladva teljesebbé, gazdagabbá tehetjük életünket. A befelé figyelést, s a nyomán feltörő érzéseket: a lelki élet nagyjai imádsággá formálták. Így tett Thomas Merton (1915-1968) trappista szerzetes, a világ egyik legismertebb lelki írója is. (Fontosabb művei, így a Hétlépcsős hegy magyarul is olvashatók. Most Jonathan Montaldo szerkesztésében, Lukács László fordításában Párbeszédek a csönddel címmel adta ki a Vigilia imáit és rajzait tartalmazó kötetét.) Idéznék egyik elmélkedéséből: A Te szereteted, Istenem, olyan meghitten szól az életemben, egy csomó idegen között: ezekre a falakra, e tetőre, e boltívekre gondolok, e komikusan hatalmas és semmit érő toronyra a fejem fölött. Uram, én Istenem, ma éjjel úgy látom, hogy az egész világ papírmaséból van csupán. A legszilárdabb dolgok is olyan hamar elmúllanak, összetöredeznek és elpusztulnak… Isten, én Istenem, az éjszakában olyan értékek rejlenek, amelyekről a nappal nem is álmodik.”
A rajz, amely az imával párhuzamosan látható, alighanem a getszemáni apátság Kentuckyban lévő épületét ábrázolja, ahol Thomas Merton élt és imádkozott. Mielőtt e pár sort elolvastam, szokásomhoz híven végigolvastam (végigfutottam) a napilapok cikkeit. (A rövidebbeket, azok emészthetőbbek.) Aztán Thomas Merton éji elmélkedése következett, s mind erősebb lett bennem a meggyőződés, hogy amiket szenzációként elém tálalnak, azok holnapra széttöredeznek, jelentéktelenné válnak, mert egy „papírmasé világ” fontossá kozmetikázott eseményeiről tudósítanak. Az ember napi félrevezetések, csalások, szemfényvesztések áldozata ebben a világban, ahol kiválasztottak diktálnak, buzdítanak új és új áldozatvállalásokra, miközben, hogy, hogy nem, százmilliókat zsebelnek be.
De ezt a csendet, a bensőnkben keletkező imádságos szavakat és állapotot nem zavarhatják meg. Bármekkora zajt csapjanak is, bármennyire kiáltozzanak is, hogy e vallásos életvitel együgyű és korszerűtlen, a „belső várkastélyt” nem foglalhatják el. Mert ez valóban erős kövekből épített kastély, nem papírmasé játékszer. Dehogy vagyunk hibátlanok! Bízvást elimádkozhatjuk Thomas Mertonnal: „Uram, irgalmazz. Irgalmazz sötétségemnek, gyöngeségemnek, zavarodottságomnak. Irgalmazz hűtlenségemnek, gyávaságomnak, egy helyben topogásomnak, kóborlásaimnak, kibúvókereséseimnek.” Ám ezeket a szavakat nem a papírmasé birodalom urainak kell elmondanunk, hanem annak, aki nem hiteget, nem ígér látszat-emelkedést, hanem más dimenzióból figyel ránk, s valóban támogat, ha szükségesnek látja.
