Személyiségi jogai miatt a kisfiú szemét kitakarták
(Fotó: Central European News)
Magyarországon több egyházmegyében is évről évre köszöntik az édesapákat és a nagypapákat. Most egy olyan édesapa történetét ismerhetjük meg, aki – Sonora édesapjához hasonlóan – igazi hőssé vált gyermeke életében. A Daily Mail című brit napilap szerint ő az év apukája.
A negyvenéves Yu Xukang a rizséről, selyméről és csípős ételeiről híres, ugyanakkor kissé elmaradott délnyugat-kínai Sichuan tartományban, egy kis faluban él. Földműves, és egyedül neveli tizenkét éves fiát, a kis Xiao Qiangot, aki még csak hároméves volt, amikor az édesanyja otthagyta őt az apjával. A férfi ekkor elhatározta, mindent megtesz azért, hogy kisfia soha ne szenvedjen amiatt, hogy anya nélkül kell felnőnie, és mindent megad majd neki, amire csak szüksége lehet. Yu Xukang minden reggel maga viszi iskolába a gyermekét. Mivel a kicsi fejlődési rendellenességgel született, nem igazán tudja mozgatni a végtagjait: eldeformálódtak a lábacskái, és meggörnyedt a kis háta. „A falu egészségügyi központjától kezdve a városi kórházig voltunk mi már mindenütt, de egyetlen orvos sem tudta megmondani, miféle betegség ez, azt meg főleg nem, hogy gyógyítható-e” – mondja az apa. Bár már tizenkét éves, rendellenessége miatt a kisfiú alig kilencven centiméter magas. Hogy iskolába tudja hordani, apja egy speciális, az ember hátára erősíthető kosarat font neki, ebbe ülteti bele a kisfiút, aki tehát így, az édesapja hátán jut el az iskolába. „Tudom, hogy a kisfiam mozgáskorlátozott, fizikailag akadályozott, de a fejével semmi baj sincsen. Sokáig egyetlen iskolát sem találtam, ahol képesek lettek volna gondoskodni róla, és ahol elfogadták volna. Sajnos mindenhonnan elutasították – meséli az apa –, de aztán megtaláltam a Fengxi Általános Iskolát, ahol valóban jó helyen lehet.”
Ám ez az iskola több mint hét kilométernyi távolságra van Yu Xukangék otthonától. Mivel nincs iskolabusz, de még csak tömegközlekedés sem, a férfi – hátán a fiával – mindennap gyalog teszi meg az utat, oda-vissza, naponta kétszer, reggel és délután. „Tavaly szeptemberben kezdte a kisfiam az iskolát – mondja –, azóta minden reggel öt órakor kelünk, reggelit készítek neki, becsomagolom az ebédjét, és indulunk. Nagyjából két óra gyaloglás után érkezünk meg. Otthagyom a gyereket, és hazamegyek, hogy pénzt keressek. Délután négy órakor pedig visszamegyek Xiao Qiangért az iskolába, és hazaviszem őt.” Ez azt jelenti, hogy Yu Xukang naponta összesen közel harminc kilométert, vagyis csaknem nyolc órát gyalogol, és az iskolakezdés óta eddig nagyjából kétezer-ötszázhetvenöt kilométert tett már meg, hegyeken és völgyeken át. Mivel nehéz terepen vezet az útja, a nem sokkal több mint fél év alatt három pár gumicipőt használt már el. „Fiam, én vagyok a te lábad” – szokta mondogatni a kicsinek útközben. „Sohasem késtünk még el” – mondja büszkén, és hozzáteszi: „Bár a fiam a fogyatékossága miatt nincs abban a helyzetben, hogy a saját lábán menjen el az iskolába, vagy esetleg biciklire üljön, mint a többi gyerek, de nagyon büszke vagyok rá, mert már most osztályelső, és biztosan tudom, hogy nagy dolgokat fog elérni. Az az álmom, hogy egyszer főiskolára jár majd.”
A helyi önkormányzat, miután a médiából értesült arról, hogy Yu Xukang micsoda áldozatot hoz a kisfiáért, elhatározta, hogy ha szeretné, a jövőben szállást biztosít az édesapának az iskola közelében. Emellett pedig tervezik, hogy akadálymentesítik az épületet, és azon dolgoznak, hogy a Xiao Qianghoz hasonló állapotban lévő gyermekek számára akár bentlakásos intézményként működhessen.