Gyorsabban megyek tehát a megengedettnél, de a többi autós – szinte kivétel nélkül – így is lassúnak tart, rendszeresen (sokan agresszíven) meg is előznek, néhányan meg rám is dudálnak, villognak, vagy akár az öklüket is rázzák felém. Különösen az bosszantja őket, ha valakit a mellékútról „udvariasságból” beengedek. A mögöttem jövők háborognak, a beengedettek – többnyire megköszönik (van is mit: ha néhányan nem volnának udvariasak, akár fél órát is várhatnának, hogy kikanyarodhassanak a főútra) – a köszönet jeleként villantanak kettőt az elakadásjelzővel.
Érdekes tapasztalat ugyanakkor, hogy e kettős villogtatás eredeti funkcióját az élet erősen megváltoztatta, hiszen egyre gyakoribb, hogy az autós, mikor „csak egy pillanatra” kiszáll, például hogy a bank előtti automatából pénzt vegyen fel, vagy hogy a cukrászdába egy tölcsér fagyiért beugorjon, autóját – mivel a parkolósávban nincs hely – villogó lámpával az úttest közepén hagyja. Javaslom is, hogy az „elakadásjelző” elnevezést a „rossz lelkiismeret lámpására” változtassuk.
Feltétlen szólni kell a motorosok igen jelentős hányadának önzés motiválta felelőtlenségéről, hiszen életveszélyes közlekedésük mindennapos tapasztalat: a nagy sebesség, de főleg a cikázva – hol jobbról, hol balról – történő előzés, gyakran a záróvonalat átlépve, a szembejövő forgalom számára fenntartott sávban haladva…
Sajnos a hosszú évek tapasztalata azt mutatja, hogy a közlekedési morál e téren tovább romlik, pedig a közlekedési korcsoport-összetétel változása (értsd: a társadalom elöregedésének betudhatóan a lassúbb reflexű és megfontoltabban vezetők arányának növekedése és ezzel egyidejűleg az egyre gátlástalanabbul vezető fiatal korcsoport fokozódó türelmetlensége) éppen nagyobb odafigyelést s az útitársak közti nagyobb szolidaritást követelné meg. Sokan vagyunk az úton. El kell férnünk egymás mellett. Meg kell férnünk egymással.
