A csoportokban együtt zarándokló papok a város egy-egy pontján a hívekkel együtt mondott imádságban megáldották a fővárost. Az áldás Isten ajándéka az embernek, hiszen hat ránk, s ezáltal mi is hatunk másokra. A Budapestet körbeölelő rózsafüzérrel ezt az áldást, annak boldogságát szerették volna a zarándokok szétsugározni az országra, a városra.
Az út, a közös ének és imádság egymás jobb megismerését, a keresztény közösségben való együttlét örömét és az egyház sokszínűségének megtapasztalását is jelentette. Emellett lehetőséget kínált templomok, kegyhelyek, természeti és kulturális értékek felkeresésére és megismerésére. Az út során beszélgetésbe elegyedett ismerős és ismeretlen, s egyben megegyeztek: a lelkekben minden bizonnyal változást hozhat egy-egy ilyen zarándoklat. Minden nagyobb megmozdulás az élő egyházat mutatja meg az embereknek, bizonyítja, hogy tenni akarnak valamit a hitükért, mások megtéréséért. E hívásnak, felszólításnak látványos megnyilvánulása zászlókkal, feszületekkel a tanúságtétel Jézus Krisztusról. Mária országában, az ő oltalmát kérve igent mondani hitünkre bizonyítja – hozzá tartozunk. A vidáman, kedvesen énekelve, mosolyogva zarándokló emberek talán felébresztették másokban is a kíváncsiságot hitünk iránt, felébresztették bennük a vágyat, hogy csatlakozzanak a vallásos emberek köréhez, hiszen vonzónak találták ezt – s ezzel a zarándokok evangelizáltak is.
Az egész napos zarándoklatról folyamatosan tudósított a Mária Rádió, így segítségével a távolabb élők vagy ágyhoz kötöttek is bekapcsolódhattak az élő rózsafüzér zarándoklatába. A hegyen-völgyön, sík terepen, autópályán, sőt a Dunán is átvonuló zarándokok emberibb, lakhatóbb, szebb lakóhely iránt könyörögtek, melynek vezetői nem önös érdekeiket, nem saját meggazdagodásukat keresik, hanem az ott lakók életének szebbé tételén fáradoznak.
A zarándoklat azonban keresés is volt. Kapaszkodó, melyben elismertük, hogy az esetleges anyagi jólétben, a civilizációban nem találunk megnyugvást, hiszen mindaz mulandó, bizonytalan. Példája volt annak, hogy az emberek közösséget keresnek, vágynak arra, hogy másokkal jót tegyenek. Résztvevői kiszakadtak az életüket meghatározó saját ritmusukból, megszokott környezetükből, másokkal útnak indultak, így az út végén minden bizonnyal kicsit más emberként értek célba. Kinyílt bennük valami az imádság és az ének által, Isten tudott hozzájuk szólni. Tanúságot tettek Jézusról, Mária segítségét kérve, felszólították az ővelük találkozókat, hogy aki eltávolodott az egyháztól vagy nem is volt közelében, az térjen haza, térjen meg ahhoz. A kilenc szakaszban zarándokló hívek imádkozva, énekelve jutottak el célpontjukig, ahol egy-egy püspök várta őket, hogy a köszöntés után szentmisét mutassanak be a fáradt zarándokoknak. Így volt ez Máriaremetén is, ahol a kegytemplom elé szinte egy időben érkezett a két irányból – Farkasrétről és Csillaghegyről – induló két csoport. Erdő Péter bíboros vonult eléjük, hogy köszöntse az út során elöl haladó keresztet és a mögötte vonuló zarándokokat, majd Esterházy László plébánossal és a zarándoklat többi papjával szentmisét mutatott be a zsúfolásig megtelt templomban. A szentmise után agapé várta a híveket, akik a nap élményeiről beszélgetve, annak egy-egy megható vagy nehéz pillanatáról beszélgettek. Idősek és fiatalok, világiak és szerzetesek, családok és magányosak. Egyszóval mindenki, mutatva ezzel is az egyház sokszínűségét.
