A valóságos megjelenések negyven napját egy csodálatos, de mégis valóságos és szimbolikus cselekedet zárta le. Jézus negyven napig tanította még az apostolokat a feltámadás valóságosságára, vajon most e tettével mit akar ránk bízni?
Az első prefáció bővebben kifejti a misztériumos mondanivalót. A mennybement Jézus feladata hármas: közbenjár Istennél az emberekért, mint valóságos ember; majd onnét visszatérve megítéli a világot; a végidőben pedig elnyeri az egész világ fölötti uralmat.
Mit gondoltak a tanítványok, és mit gondolnak a mai hívők minderről? A prefáció erre is megfelel: Jézus távozása után nem az elhagyatottság magányát kell éreznünk, hanem a reménység gyúlhat fel bennünk: ahová az egyház feje és az élet szerzője előrement, oda mi, tagjai és vérén megváltott, halálból életet kapott népe is követni fogjuk. Illetve követhetjük, mert „isteni életét megosztja velünk”.
Mi pedig, ahogy a kollekta (első könyörgés) írja, mindnyájan meghívást kaptunk a mennybe: a szentségi ajándékok, a kenyér és a bor – miután Krisztus teste és vére lett – „mennyei életre keltenek bennünket” (adományok fölötti könyörgés). Az áldozás utáni könyörgés pedig leszögezi, hogy emberi természetünket már fölvette az Atya a mennybe Krisztus mennybemenetelével, mi pedig szeretnénk ennek az útján, igyekezetünkkel utána menni.
A liturgia megkezdi annak ünneplését, aminek végét még csak „tükör által”, a szimbólumok fátyla alatt, mégis valóságosan ismerjük. A mennybemenetel misztériuma is ilyen, egyszerre mutat valamit és meghív Isten országába.
