Hang-Sorok: A tékozló karmester

Művészeti igazgatója a szentpétervári Mariinszkij Színháznak, amelynek társulatát rendszeresen turnéztatja is; a New York-i Metropolitan első vendégkarmestere; a világ tíz legjobb zenekarába sorolt Londoni Szimfonikusok vezetője; több fesztivál atyja és rendszeres fellépője… Tékozló művész; a hozzá hasonlókról szokták megjegyezni: két végén égeti a gyertyát. Szinte önpusztító módon állítja magát a zene szolgálatába.

Gergiev ezúttal egy tisztán orosz estet dirigál a MűPában: Prokofjev bravúros stílusgyakorlatát, a Klasszikus szimfóniát, Stravinsky „filmzenéit”, melyeket Szimfónia három tételben címmel fűzött össze a mester, és Rachmaninov búcsúját, a nosztalgikus, szentimentalizmustól sem mentes Szimfonikus táncokat. A program változatos és érdekes. Az elhangzó darabok nem feltétlenül tartoznak a katartikus hatású, sorsfordító alkotások közé, az előadásmód, az „eredmény” mégis székhez szögező. Az egyes hangszercsoportokat külön figyelve, és az összhatást tekintve is olyan pontosan, bársonyosan és tónusgazdagon szól a zenekar, hogy az önmagában – a programtól függetlenül is – indokolja a publikum mind forróbb lelkesedését. A ritkán játszott Stravinsky „szimfónia” háborús filmhíradók ihlette rideg szélső tételei közé ékelődik Franz Werfel Bernadette-regényéhez komponált – Mária lourdes-i jelenését idéző – kísérőzene. Nem ábrázol: különös, távolságtartó, talányos impresszió ez is. Benyomások, hangulatok sora.

A Rachmaninov-táncok utóromantikus szélsőségességét, színes hangképeinek szecessziós vibrálását, érzékenységét és drámai erejét felmutató Gergiev-féle tolmácsolás mindenképpen remekművé avatja az áthallásokkal teli, „ismerős” örökzöldet. A koncert végi két ráadás, Prokofjev Rómeó és Júlia balettjének részlete és A három narancs szerelmese című opera groteszk indulója ugyancsak telitalálat…

Mitől korunk egyik legnagyobb karmestere Gergiev? Mi a titka? Tizenöt év sem volt elég arra, hogy rájöjjek. Sikeres – hazájában politikailag is támogatott – művész, szaktekintély, egyszemélyes intézmény. Számtalan lemez- és tévéfelvétel vitte messzire hírét… De nem is így értem a titkot… A módszere, a stílusa rejtély. A partitúra fölé görnyed, sokszor úgy mered bele, mint egy varázsló a mindent tudó könyvébe. „Ötletszerűen” hol pálcával, hol anélkül – kezét, ujjait rebegtetve – vezényel. Jelrendszerének szabályszerűségeit hiába keresem. És mégis – minden, ami „betanításában” szól: meghatározó élmény.

Megviselt ember. Évről-évre látni, mint mélyülnek arcán a barázdák. Feje búbján szélesedik a tonzúra. A homlokára hulló átizzadt, maradék tincseket gyors mozdulatokkal söpri félre. Szemében, mosolyában „szent őrület”. Furcsa, de vele kapcsolatban mindig az jut eszembe: vajon milyen hosszú lesz ez a páratlan karrier?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..