E folyamat valamiképpen természetes része volt annak a missziós tevékenységnek, amely egyfajta dialógusban próbálta megértetni és elfogadtatni az új népekkel és kultúrákkal Jézus Krisztus hitét. Már az Újszövetség is hírt ad arról, hogy az apostoli kollégiumon belül olykor komoly dilemmát okozott az a kérdés, hogy milyen mértékben fogadtassák el a kereszténység zsidó eredetű sajátosságait, szokásait a nem zsidó népekkel, illetve hogy az ő vallási formáik alkalmasak lehetnek-e a keresztény igazságok kifejezésére és hordozására.
A szír, majd görög és római szokások, formák, vallási elemek mellett a kora középkortól a latin nyelvű rituális közösségekre és azok rítusaira az európai kontinens újonnan megtérő gall és germán népeinek szokásai voltak a legnagyobb hatással. A mai napig számos olyan szövegünk, illetve gesztusunk él a római liturgiában, amelyeket a gall liturgiából (például a zsolozsma számos antifónája és himnusza) vagy a germán népektől, főként a germán kolostorok szerzeteseitől vettünk át (például keresztvetések a mise alatt, térdhajtások és térdelések a liturgiánkban). A pápa és Róma egyháza hol aktív együttműködéssel, hol csendes beletörődéssel szemlélte, miként díszítik az egyes európai népek saját ízlésük, vérmérsékletük szerint a szerkezetükben identikus rituálékat. A reformáció megjelenésekor ez a folyamat helyenként immár átláthatatlanná vált és megakadt. A trentói zsinat azután le is állította ezt a – mai kifejezéssel – „multikulturális” dinamizmust. Azóta, bár a II. vatikáni zsinat újból lehetőséget adott a liturgikus inkulturációnak, a mai szentszéki gyakorlat ebben visszafogottságot kér a helyi egyházaktól.
