Fodor András Kossuth-díjas író érdemi kritikája Tóth Sándor költészetéről „hazulról hozott természetélményét” domborítja ki, mint leginkább jellemző és meghatározó vonását. A költőtárs árnyaltan mutat rá arra, hogy Tóth nemcsak „emlékeket, nosztalgiákat érez a mátraaljai szülőföld iránt, megmaradt benne a létezés nagy egészével való azonosulás hajlama” is.
Tóth Sándor verseit folyamatosan a létezés keresztény alapozású momentumai szövik át. Az emberi élet és a világ kapcsolatát, a lét szövevényes menetét olyan belső szűrőn át nemesíti lírává, amelyen a keresztény hagyományok és kultúra eligazító normái világosan fölismerhetők. A lélek, a belső megigazulás felragyogó színei ragadnak meg bennünket számos verséből.
Fodor említett, mélyreható kritikája azt is kiemeli, hogy Tóth Sándor „kevéssel is sokatmondó” költő – vagyis lírai megfogalmazásában ökonomikus, nem híve a verbális áradásoknak, barokkos túlzásoknak. Ezen a téren is igazodik a természet spontán erőinek, mozgásának, változásainak ritmusához – hajszálpontosan rögzíti a világban tapasztalt, láttatásra szoruló tényeket, s ezekből vonja le költői-bölcseleti konklúzióit. Lényegesnek érezzük, hogy ez a líra örömmel befogadható a hagyománytisztelők számára. Az archaikus idiómától a modern líra (még épkézlábnak tűnő) friss hajtásáig nyomon követhetjük ezt az érzelemben és kifejezőerőben, változatosságban nem lanyhuló költészetet s annak belső építkezését, lelki folyamatait.
Az írói képzeletet árnyaltan megragadó mátrai táj – amelynek hűséges szülötte a hetvenötödik életesztendejét betöltött költő – állandó és elidegeníthetetlen témája Tóth Sándornak. A hegyek és erdők, a patakok és apró ösvények harmonikus egysége mögött csalhatatlanul megérzi az ember harmóniára váró igényét is. Ezekben a versekben kirajzolódik a „fölöttünk” lévő és mindent kézben tartó Gondviselésnek a léte, bizonyossága. Olyan belső késztetésű, hívő költőről van szó, mint amilyeneknek az őskeresztények első lírai képviselőit képzeljük.
Tóth Sándor változatlan eszményei a hit és a magyarság forrásvidékein keresendők. Tudata és érzelmi világa éppúgy kötődik a magyar keresztény kultúra nemes veretű kezdeteihez, mint Kölcsey reformkori patriotizmusához vagy Babits Mihály és Kodály Zoltán egyetemes európaiságához. Nem véletlen, hogy az Új Emberen belül az ő ötlete és kezdeményezése volt a keresztény-magyar „hajszálgyökerek” nyílt feltárása szellemi hagyatékunk gazdag világából – költészetének is ez a felfogása és tartása ad valós, értékes fedezetet. A Rajeczky Benjámin zenetudósnak ajánlott Nem az esztendők című átfogó verse pontosan mutat rá arra a „rend-igényre”, melyet a magyarság „népe-lelke” küzdött ki az idők folyamán, és a magyar szó romlatlan erejével próbálja kicsiholni költői szolgálatával is mindazt, ami művészi hitvallása szerint nélkülözhetetlen: a „tiszta ragyogást”, az „ünnepek gyöngy-kavicsát” és a „létimádság alázatát”.
Fotó: Kissimon István
