– Püspök atya honnan tudja, hogy az angyalok szárny nélküli lények? Ez teológiailag bizonyított tény? – kérdezem.
– Jó a kérdés, jó a kérdés – jegyzi meg kópés mosollyal, s Világos Krisztián atya felé mutat.
– Az angyalok lelkek – mondta Krisztián atya.
– De ha van nevük, akkor miért ne lehetne szárnyuk? Különben hogyan közlekednének ég és föld között? A Bibliában is van róla szó, hogy a kerubok, szeráfok szárnyakon ereszkednek alá… – erősködöm.
E rövid párbeszédrészlet a Dél-dunántúli szakrális emlékek című egyházművészeti kiállítás megnyitóját követően hangzott el. A tárlatot a kaposvári megyés püspök ajánlotta az érdeklődők figyelmébe. A főpásztor egyébként még a megnyitó előtti percekben is évődött Szita Károly polgármesterrel, ki büszkén újságolta: képzeld, püspök atya, ebben az évben 20 millió forintot szánunk az egyházi épületek és műemlékek felújítására.
– Ez csak fagylaltpénz, fagylaltpénz – érkezett a lakonikus summázat az atyától.
Elgondolkodtam, hiszen a püspökről köztudott, hogy gazdasági kérdésekben nem túl járatos. Lehet, hogy Beton atya mégiscsak ért az anyagi ügyekhez?
Egyébként a püspök atya ezúttal is hozta formáját. Röviden, frappánsan, s egyedi stílusban beszélt. Mint mindig. Azt tanácsolta: keressük a képet, a kép mögött az alkotót, az alkotás mögött pedig a Teremtőt, s akkor sikeres lesz a kiállítás.
Április 20–21.
Gyöngyvirágillattal érkezett az idei húsvét. A Szent Imre-templomban még soha nem pompázott-bódított ennyi gyöngyvirág. Képzeletemben nagyanyám alakja is megjelent, kezében óriás gyöngyvirágcsokorral, mellyel ballagásomra érkezett, miközben sorra jártuk a gimnázium termeit a Gaudeamus Igiturt énekelve. Rinyakovácsiban, az apai szülőház előtti kertből szedte szálanként, s kötötte leveleivel együtt mutatós ünnepi csokorba…
Életünk terhei mellett, gyöngyeinkre is ráleltünk a szent sír előtt térdelve-imádkozva. Varga Laci atya arról szólt: „Az én Jézusomat leköpték. Elgondolkodtunk már azon, hogy bűneink halmozásával hányszor és hányszor köpjük le az Urat?”
Ajándékosztó tanításától kijózanodva talán sikeresebben őrizhetjük múltunk, jelenünk, személyiségünk, kapcsolataink disznók közé nem szórható gyöngyeit.
Május 6.
Felemelő érzés az Ország Házában, a Szent Korona közelében lenni, s a parlament alakuló ülésén hallgatni a köztársasági elnök ünnepi beszédét, amelyben többször is idézi Deák Ferencet. A haza bölcsének gondolataival nyomatékosítja: „Én tisztelem és szeretem a hon polgárainak azon részét is, kik ellenfeleink. Csak azt adja Isten, hogy ellenfeleink legyenek e hazában, de polgár polgártársának, ha ellenfele is, ellensége ne legyen.” Szuggesztíven beszélt a nyolcvan felé tartó kisgazda korelnök, Turi-Kovács Béla is. Azt mondta, nagy fájdalom, hogy a magyar vidék bizonyos részein égbekiáltó a szegénység. Nemcsak a keresztényekre, hanem az egész világ lelkiismeretére, Ferenc pápára hivatkozott, aki intelmeit a világ valamennyi népéhez intézi, miszerint minden társadalomnak szent kötelessége azokat a társadalmi rétegeket segíteni, támogatni, amelyek ma a nyomor és az ellehetetlenülés szélén állnak. Zárszavában az istenhívőknek áldást kívánt, akiknek viszont még nem adatott meg a hit, jó szerencsét, s ugyancsak áldást, hogy együtt folytathassák a munkát, Magyarország megerősödéséért.
Az alakuló ülést követően kollégámmal a Váci utcán sétáltunk. A tetemes szervízdíjért felszolgált pohár bor mellé szódát is rendeltünk. Csak a fél liter szódavíz került négyszázhúsz forintba. Még jó, hogy hungaricum Jedlik Ányos találmánya.
Október 21.
A Szociális Igazgatók és Szakemberek Magyarországi Egyesületének siófoki konferenciájára nemcsak a jelenlegi, hanem a korábbi szociális és családügyi államtitkárt is meghívták. Soltész Miklós egyházügyi államtitkárként hívőhöz és nem hívőhöz egyaránt szólt a háromszázötven fős országos eszmecserén – fejet hajtva a szociális ellátásban dolgozók emberfeletti munkája előtt. Őszinteségről, hitről, alázatról tanúskodó, humorral pikánsan fűszerezett előadása – amelyet személyes tanúságtétellel gazdagított –, sokunkat felrázott. Egyszer egy idősotthonba látogatott és kedélyesen kvaterkázott az ellátottakkal, majd a vendéglátókkal egy másik épületszárnyba indult. Kis idő után nyugtalanságot fedezett fel kísérői körében. Kiderült, az a férfi, akivel néhány perce még jóízűen beszélgetett, hirtelen meghalt. Nyilvános „gyónásában” bevallotta: mindmáig sajnálja és szégyelli, hogy a nagy riadalom közepette nem kezdeményezett közös imát. Azt mondta: mulasztott azzal, hogy nem javasolta a nővéreknek és az ellátottaknak, fogják meg egymás kezét, és mondjanak el közösen egy fohászt a bácsi lelki üdvéért. Mekkora erő, micsoda kegyelemár lett volna ott!
Hazafelé tartva ugyan végigimádkozta az utat, de érezte, akkor, ott kellett volna…
December 2.
Este tévézés; angol–amerikai filmdráma pereg előttünk, a csaknem két évtizede készült Ments meg, Uram! Matthew Poncelet éveket ült már a börtönben, amikor levelet ír Helen nővérnek. Az apáca lelki tanácsadóként áll mellé, s egy vágya van: megmenteni a gyilkosságért halálra ítélt fiatalember lelkét. A Helen Prejean igaz történetén alapuló filmben a halálraítéltet játszó Sean Penn szájából elhangzik: „Nekem még senki nem mondta, hogy Isten gyermeke vagyok, s Jézus engem is szeret.”
Vajon hányan éreznek hasonlóképp a világban? S hány nővér vagy világi cselekszik úgy, ahogy az apácát alakító, s játékával Oscar-díjat szerzett Susan Sarandon, aki védencét halála utolsó pillanatáig követi – belső gyötrődések súlya alatt szinte teljesen összeroskadva, ám spirituális védettségben? Pedig a tét nagy: egy kárhozatra ítélt lélek megmentése. Ez pedig nem lehetséges az Örömhír átadása nélkül.
Nemcsak a börtönőrök, hanem a gyermeküket elvesztő szülőpárok lelki attitűdjét, a társadalom ítélkezését, valamint a tartózkodó egyházat is jól illusztrálja a Tim Robbins rendezte film. Csakúgy, mint a néhány héttel korábban játszott Sir Anthony Hopkins és Colin O’Donoghue főszereplésével bemutatott A rítus című, s a kísértések, az ördögűzés valóságát középpontba állító, amerikai– magyar–olasz thriller.
Jogos a kérdés, e témák tekintetében miért ily óvatos még mindig az egyház, hiszen minden pillanatban bőrünkön érezzük a jó és a gonosz örök harcát. A tét nagy, s az ellenerők „játéka” rólunk, életünkről szól.
