A zsidóság liturgiája nem pusztán emberi alkotmányként jön létre, hanem mintegy „másolatként”, az örökkévaló Isten színe előtti örök kultusz, imádat földi megvalósulásaként. Amikor Mózes megépíti a szent sátrat, a legkisebb részletig híven követi azt a modellt, amit az Úr a szentéllyel kapcsolatban kinyilatkoztatott neki: „Nézd meg, és arra a mintára készítsd, amit a hegyen mutattam neked” (Kiv 25,40). A liturgia tehát elsősorban Isten ajándéka a benne hívő, vele kapcsolatban álló embernek, s ezt az ajándékot aztán az ember „burkolja be” kultúrája, nyelve, erkölcsei, világlátása koronként változó elemeivel. Az isteni ajándék, a „minta” nem változik, míg az emberi forma igen.
Ehhez kissé hasonló, de számos tekintetben mégis eltérő logikát követ az újszövetségi, keresztény liturgia születése. „Az új és örök szövetség főpapja, Krisztus Jézus, magára véve az emberi természetet, a földi számkivetettek között felcsendítette azt a himnuszt, amely a mennyei hazában öröktől fogva zeng” (Sacrosanctum concilium, 83. pont). Az „örök liturgia” az emberré lett Isten személyében jelenik meg, a megtestesült Ige tehát a keresztény liturgia megteremtője, s így ura, irányítója és egyben lényege is. Jézus meghívja ebbe a kapcsolatrendszerbe a benne hívő embert, így az egyház, vagyis Jézus újszövetségi közössége liturgikus életében nem tesz mást, mint vele együttműködve folytatja az adott történelmi és kulturális környezetben az ő üdvözítő művét, mint „papi és kultikus művet”, mely kiengeszteli az Istent az emberrel, s az embernek üdvöt és örök életet ad.
