Emmauszban, húsvét fényében világosodott meg a tanítványok számára az utolsó vacsora igazi, Jézus egész életét egybefoglaló jelentése. De ekkor lett világossá számukra az ahhoz fűződő, nemcsak az eucharisztikus ünneplést, hanem a keresztények egész életét meghatározó parancs is: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” A kenyértörés újszövetségi értelme és gyakorlása mindezt magába sűríti. A kenyértörés gesztusa tehát a meghalt és feltámadott Krisztus jelenlétének kiváltságos pillanata az ősegyház számára.
Az Eucharisztiát magánházaknál végezték: kezdetben a keresztények még zsidó testvéreikkel együtt a templomba jártak imádkozni, ám azt a rítust, amely sajátságosan Krisztusközpontú hitük misztériumát ünnepelte, már nem a templomi kultikus keretek között gyakorolták. Jézus is a zsidó családi liturgia egyik legfontosabb alkalmát, a húsvéti közös ünnepi vacsorát választja ki arra, hogy örökké élő szeretete legfontosabb jelét adja tanítványainak és követőinek. Ez a Jézustól örökölt rítus természetesen hordozza egy család meghittségét és a vendégbarátságot, amelyet a magánházaknál összegyűlő első keresztények minden bizonnyal elevenen megtapasztaltak.
Ott van benne a lakoma öröme is: ez sem állt távol a tanítványoktól, hiszen Jézus oly szívesen telepedett asztalhoz övéivel és barátaival, hogy ez lett az egyik ismertetőjele a názáreti rabbinak, akit nem éppen jóindulatú kortársai saját bevallása szerint is „falánk és borissza embernek” tartottak (vö. Mt 11,19). Számára viszont a lakoma a messiási idők beköszöntének fontos jele volt.
Tudjuk, hogy a keresztények eucharisztikus gyülekezeteikben olvasták és értelmezték a Szentírást: Jézus is – a kenyértörés előtt – az írások magyarázatával kezd közel férkőzni az emmauszi tanítványok szívéhez. Az apostoli korban értelemszerűen még csak az Ószövetséget olvasták, és Krisztus fényében értelmezték azt. Már ekkor kialakult tehát az Eucharisztia kétpólusú szerkezete. Az egyik az írások olvasásáé és magyarázatáé, a másik a kenyértörésé (vö. ApCsel 20,6–11).
