November 19. a gyermekbántalmazás megelőzésének világnapja, mely alkalmat ad arra, hogy a bántalmazás leginkább elhallgatott formájáról, a szexuális abúzusról szóljunk. Könnyű azzal magyarázni, hogy miért nem beszélünk nyíltan a gyermekkori szexuális bántalmazásról: mert tabu. De miért az? És vajon észrevesszük-e, hogy ha beletesszük ebbe a skatulyába, csak súlyosbítjuk a hallgatást és ezzel együtt a problémát.
Történetek a csendből
2014 áprilisában elindult egy honlap, amely Magyarországon egyedülálló sikerrel hívta fel a közvélemény figyelmét a szexuális abúzusra. A Beszélj róla! projekt létrehozóinak az volt a céljuk, hogy párbeszédet kezdeményezzenek e témáról az áldozatok körében, egyéni és társadalmi szinten egyaránt. A honlapon név nélkül megoszthatják történeteiket az áldozatok, és fórumokon beszélgethetnek arról, hogyan hatott rájuk a bántalmazás, s miként küzdenek meg vele. A projekt ösztönzője Anoni Mara Bűn vagy bűnhődés című könyve volt, amelyben saját gyerekkori traumájának és terápiás feldolgozásának történetét írta meg. A könyv, pontosabban a témája azonban sok helyen elutasításba ütközött.
– Számos nagy országos lapnál, hírportálnál, női médiumnál határozott visszautasítást tapasztaltunk, mondván, nem akarnak beszélni erről a témáról, mert nehéz, mert nem tudnak mit kezdeni vele. Később néhány ismerősömtől, akik olvasták a könyvet, szintén ezt a reakciót kaptam – mondja Pócs Balázs újságíró, aki egyike azon önkénteseknek, akik a Beszélj róla! projektet létrehozták és működtetik. – Próbáltuk megérteni, miért olyan nehéz téma ez. Győrfi Anna pszichológus, aki a könyv utószavát írta, úgy fogalmazott: amikor ilyesmi történik, felborul a világ rendje, és ezt az emberek nem tudják és nem akarják feldolgozni. A skót Matthew McVarish, aki maga is áldozat, és most gyalog keresi fel az Európai Unió országainak fővárosait, hogy felhívja a figyelmet a szexuális abúzusra, arról a tapasztalatáról számolt be, hogy az emberek egyszerűen nem bírják elviselni, ha a gyerek és a szex szó egy mondatban szerepel. Ám nincs jogunk elfordítani a fejünket, hiszen ez nem egy marginális probléma – mutat rá Pócs Balázs.
Csak a kiderült (a rendőrség vagy jogvédelmi szervek látószögébe került) esetek alapján Magyarországon minden tizedik gyerek érintett, a latencia pedig húsz-huszonöt százalék is lehet.
– Ez a statisztika sokkal „jobb”, mint a nyugat-európai országoké, miközben nem gondoljuk azt, hogy Magyarországon az abúzus kevésbé van jelen – mondja Víg Sára pszichológus. – A különbség talán abból adódik, hogy tőlünk nyugatabbra társadalmi szinten érzékenyebbek erre a témára.
– Persze a tíz százalék is magas – teszi hozzá Pócs Balázs –, és minden áldozatnak vannak hozzátartozói, ahogyan az elkövetőknek is. Ha pedig a közvetve érintetteket is számba vesszük, már túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ez társadalmi kérdés.
Szexuális abúzus, amikor egy felnőtt vagy egy idősebb kiskorú egy neki valamilyen módon kiszolgáltatott gyerek bizalmával visszaél olyan módon, hogy valamilyen szexuális tartalom jelenik meg a közös tevékenységükben. Ez az ártatlannak tűnő megjegyzésektől, a szexualizált légkörteremtéstől bármilyen testi kontaktuson át az aktusig – amely nem „feltétele” a visszaélésnek – terjedhet.
– Az abúzusnak vannak súlyossági fokozatai, és az is befolyásolja a trauma mértékét, hogy a visszaélés hányszor történik, milyen hosszú távon zajlik, és hány éves az áldozat – teszi hozzá Víg Sára. – Kettős traumáról akkor beszélünk, amikor a konkrét abúzust követően az áldozat hallgatásra kényszerül, vagy ha elmondja is valakinek, hogy mi történt, nem hisznek neki. Ez súlyosbítja, egyre mélyíti a lelki sérüléseket. Sokszor, amikor egy gyerek segítséget kér, jelez valamilyen formában, nem talál meghallgatásra, megértő fülekre. A felnőttek hajlamosak arra, hogy elbagatellizálják a problémát, és azt gondolják, hogy a gyerek csak kitalálta az egészet. Mivel az abúzusnak vannak fokozatai, néha valóban nehéz eldönteni, mi traumatizáló – de mi az, amire még legyinthetek, hogy semmiség…?
Ráadásul az, hogy egy gyerek egy ilyen súlyos váddal illessen egy felnőttet, annyira kényelmetlen egy másik felnőttnek, hogy egyszerűbb úgy tenni, mintha az eset meg sem történt volna.
De a már felnőtt áldozatok számára is nagyon rossz és káros reakció, ha elfordulnak tőlük, és nem hallgatják meg őket, ahogyan az is, ha kiteregetik a történetüket, és esetleg sajtónyilvánosságot is kap. Az abúzussal kapcsolatos kommunikációban meg kell találni a középutat.
A titok álarcai
„A bátyám a takaró alatt talált, ott szívtam be a saját ideges, émelyítő bűzömet. Összeomolva, zavartan azt suttogtam: – A barátom volt – de még abban sem lehettem biztos, hogy a saját hangomat hallom-e, annyira más voltam már, mint azelőtt. (…) Úgy tettünk, mintha ugyanolyan lenne az élet, mint azelőtt. Mint akkor, amikor még gyerekek voltunk, és fogyhatatlan volt a bizalom, akár az idő.” (Sarah Winman: Amikor isten nyúl volt)
Éppen a témát körülvevő hallgatás miatt nagyon sok téves elképzelés él az emberekben a szexuális abúzussal kapcsolatban. Ahogyan Víg Sára rámutat: fontos tudni, hogy nem csak lányok az áldozatok, és nem csak férfiak az elkövetők.
Az sem igaz, hogy a gyerekeket az utcán, a „cukros bácsi” támadja meg. Bár ilyen is előfordulhat, az esetek kilencven százalékában az elkövető közeli kapcsolatban áll az áldozattal, többnyire családtagról van szó. Az elkövetőről gyakran mondják, hogy pedofil. A pedofília mentális betegség, és a beteg elkövetők száma valójában igen alacsony. Legtöbbször a hatalommal, a befolyással való visszaélésről, a gyerek szeretet, gyengédség iránti igényének kihasználásáról van szó. A másik előfeltevés, hogy az elkövető is bántalmazott gyerek volt, és ezért tesz ilyen szörnyűségeket. Ez néha igaz – mondja a pszichológus –, és ezért is lenne nagyon nagy szükség arra, hogy az áldozatok segítséget kapjanak. Ráadásul az abúzus nem előre eltervezett bűntény, mint egy bankrablás. Helyzetek sorozata vezet el hozzá. Ugyanakkor mindez nem menti fel az elkövetőt: okok vannak, de ezek nem mentségek. Az áldozatok nagy része nem lesz elkövető. Felnőtt emberekről beszélünk, akik döntéseket hoznak, és az abúzus mindig a felnőtt felelőssége.
Egy súlyos betegség is lehet szinte tünetmentes; az abúzus okozta traumát sem biztos, hogy egyértelműen észrevesszük egy gyereken. Jelek persze vannak, amelyek azonban éppen a trauma összetettsége miatt nagyon sokfélék lehetnek, és korosztályonként is változnak.
– A szorongás megemelkedett szintje miatt számos konkrét viselkedési tünet alakulhat ki a visszahúzódástól az agresszív magatartásig – magyarázza Víg Sára. – Sok szomatikus tünet jöhet elő: evés- és alvászavarok, székeléssel vagy vizelettartással kapcsolatos problémák, megmagyarázhatatlan fájdalomérzet, intim testrészeken megjelenő különféle kellemetlen érzések, viszketés, gyulladás (nem konkrét fizikai sérüléstől, hanem pszichoszomatikusan). Jel lehet az is, ha a gyerek az életkorát meghaladó szexuális ismeretekkel rendelkezik. Persze minél idősebb a gyerek, minél inkább tisztában van azzal, hogy szégyenteljes, ami történik vele, annál kevésbé tud beszélni róla. Van abban valami visszás, hogy az egészen kicsi gyerekek sokkal könnyebben beszélnek erről.
Gyakran adják azt a tanácsot az áldozatoknak, hogy próbálják meg elfelejteni a történteket, főleg ha már sok idő eltelt a bántalmazás óta. Hiszen az a múlt, egy gyerekkori rossz emlék…
– De éppen úgy, mint más súlyos lelki sérülések, például egy háborús trauma, ez sem felejthető el egyszerűen. Dolgozik az emberben, és komoly pszichés tüneteket okoz. Az abúzus olyan helyzetet teremt a gyerek és a felnőtt között, amelyben a gyerek cinkosnak érzi magát. Hiszen érzi, tudja, hogy tilos, ami történik, de a felnőtt olyan hatalmi helyzetben van, hogy képes fenntartani a hallgatást, és ezért a gyerek úgy érzi, a beleegyezését adta. Az ebből fakadó bűntudat aztán a felnőttkorba is elkíséri az áldozatot. Ez stressz- és indulatkezelési problémákhoz, depresszióhoz, intimitási és kapcsolati problémákhoz vezethet.
A meghallgatás gyógyító ereje
„Akkor kezdtem elhinni, hogy minden rendbe jön majd, amikor a nővérem és a bátyám velem maradtak a kórházban, miután a szüleim elmentek. Ez valamikor júliusban történt. Nagyon sokat kérdezgetek Helen néniről, mert szerintem velük soha nem csinált olyat, mint velem. A bátyám nagyon szomorú volt. A nővérem meg dühös. Ekkoriban kezdett tisztább lenni a kép, mert ezután már senkit sem kellett gyűlölni.” (Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései)
Minden szülőben és jóérzésű emberben felmerül a kérdés: hogyan lehetne megelőzni, hogy ilyen megtörténjen?
– Nehéz, és óvatosan kell erről beszélni, de meg lehet tanítani a gyerekeknek bizonyos dolgokat: hogy a testük fölött ők rendelkeznek, hogy mondhatnak nemet egy felnőttnek, egy idegennek és akár a szüleiknek is – válaszol a kérdésre Pócs Balázs. – Vannak külföldi példák, és itthon is léteznek kezdeményezések arra, hogy ezt a témát bevigyük az iskolákba, sőt már az óvodákba is.
Hyross Virág ügyvéd a prevenció egy másik lehetőségére is rámutat: ha elévülhetetlenné válnának az ilyen típusú bűncselekmények, annak kiemelkedő szerepe lenne a megelőzésben. Ha a társadalomban tudatosulna, hogy a kiskorúak és különösen a tizenkettedik életévüket be nem töltött gyerekek ellen elkövetett szexuális bűncselekmény van olyan súlyos tett, mint az életellenes bűncselekmények, akkor ez kellő visszatartó erőként hatna az elkövetők számára. Hiszen bármikor, évek, évtizedek múltán is felelősségre lehetne vonni őket. A bizonyítás persze az idő múlásával egyre nehezebb, de nem feltétlenül válik lehetetlenné.
Jelenleg egy bűncselekmény elévülési ideje a büntetési tétel legfelső határa. A gyermekek sérelmére elkövetett bűncselekmények esetében annyi különbség van, hogy az elévülés az áldozat tizennyolcadik életévének betöltését követően kezdődik.
– A szexuális abúzusra jellemző, hogy az áldozat általában csak felnőttkorban, sok évvel később tudja a „helyén kezelni” a történteket, és meghozni azt a felelősségteljes döntést, hogy érvényesíteni akarja a jogait. Ha ezek a bűncselekmények elévülhetetlenek volnának, meglenne a törvény adta lehetőség arra, hogy a bántalmazott ezt bármikor megtehesse – mondja Hyross Virág.
Bizonyos prevenció az is, ha társadalmi szinten nyíltan és méltósággal beszélünk az abúzusról, hiszen ha egy áldozat még fiatalon találkozik ezzel a témával, esetleg korábban szembenéz mindazzal, ami vele történt, nem hordozza magában évtizedekig a traumát. Persze az lenne a jó, ha minden gyerek életében lenne valaki, akivel olyan bizalmi viszonyban van, hogy azonnal segítséget merjen kérni tőle.
– Ha a gyerekek érzik, hogy van egy kapu, amelyen belépve megértést és segítséget kapnak, könnyen élnek a lehetőséggel – mondja a pszichológus. – Ugyanakkor a szülő és a gyerek közötti bizalmi kapcsolat kiépítését már a születéskor, sőt már előbb el kell kezdeni. És nekünk, gyerekekkel és szüleikkel foglalkozó szakembereknek is feladatunk, hogy segítsünk a szülő-gyerek kommunikációban. Egy bizalmi kapcsolatban a gyerek tudja, hogy olyan témákról is beszélhet, kérdezhet, amelyekről egyébként érzi, hogy társadalmilag tabuk.
Ha napvilágra kerül is az abúzus, még hosszú út áll az áldozat előtt. Ha feljelentést tesznek, elkezdődhet egy jogi eljárás. Az elkövető megbüntetése fontos lenne egyrészt azért, mert így az áldozat és a hozzátartozói „elégtételt” kapnának, másrészt azért, mert ez megakadályozhatna esetleges további bántalmazásokat is. A jogi eljárás azonban hosszú, megterhelő és sokszor kétes kimenetelű folyamat. Ha családon belül történik az abúzus, sajnos nehéz elérni, hogy már az eljárás idejére eltávolítsák a gyanúsítottat a gyerek közeléből. Az áldozatnak ráadásul sokszor, akár még évekkel később is újra és újra el kell mondania, mi történt, ami újabb traumát okozhat, és így hiába, hogy a rendőrségen már vannak gyermekbarát kihallgatószobák, és a rendőröket képezik arra, hogyan beszéljenek az áldozatokkal. Az esetek többségében a pszichológusi szakvélemény a döntő, ám ilyen kettő-három is készülhet, s ha ezek ellentmondanak egymásnak, megszűnik az eljárás.
– Csak néhány, viszont kifejezetten erre specializálódott szakértőt kellene alkalmazni – hangsúlyozza Hyross Virág. – Fontos lenne, hogy egyetlen, de teljes körű szakértői vizsgálat készüljön: csináljanak közben teljes alakos videofelvételt, amit azután kellő gondossággal archiválnak, hogy ne tűnjön el. Legyen egységesítve, hogy milyen kérdéseket tesznek fel a vizsgálat során. Meggyőződésem, hogy ha fél napon át beszélgetnek egy gyerekkel, és feltesznek neki minden, a szakértők által kidolgozott kérdést, s erről felvétel készül, amelyen látszanak a gyerek gesztusai, mimikája, testbeszéde, hallani a hanghordozását, abból le lehet szűrni, hogy valóban átélt-e bántalmazást. Így elég lenne csak egyszer meghallgatni az áldozatot.
Hyross Virág még egy lényeges részletre felhívja a figyelmet: ki kellene építeni egy rendszert, amely kiszűri és valamilyen szinten függetlenül kezeli az olyan eseteket, amikor az abúzusra csak egy családjogi per során derül fény. Sajnos a mai napig tendencia, hogy egyes szülők a szexuális bántalmazás vádját próbálják meg felhasználni annak érdekében, hogy előnyre tegyenek szert a gyermekelhelyezési perben. Ez hiteltelenné teszi azokat az eseteket, amikor valóban gyermekvédelemre van szükség. És ha csak egy családjogi per során beszél erről az egyik szülő, akkor az ő felelőssége is fel kell hogy merüljön: hogyhogy korábban nem vette észre a bántalmazást, ha pedig tudott róla, eddig miért hunyt szemet felette?
A jogi eljárás mellett kiemelkedően fontos lenne az is, hogy szakszerű terápiás segítséget kapjanak az áldozatok. Ma Magyarországon nem biztosított, hogy olyan mennyiségben, minőségben és elérhetőséggel álljon ez az áldozatok rendelkezésére, ahogy erre szükség és igény lenne.
– Ez hiányterület a szakmán belül – mutat rá Víg Sára. – Van intézményi szintű, ingyenes ellátás, de az ott dolgozó pszichológusok nem biztos, hogy felkészültek arra, hogy szakszerűen foglalkozzanak a szexuális abúzus áldozataival. Szükség lenne ilyen irányú képzésekre, mert bár Magyarországon is elérhetők különböző tanfolyamok, azok nagyon drágák. Egy önkormányzati vagy állami fenntartású intézmény nem engedheti meg magának, hogy ilyen kurzusokra befizesse a munkatársait. Létezik persze a magánút, van egy kiváló szaknévsor. De nagyon nehéz azt mondani egy áldozatnak, aki segítséget kér, hogy fizetnie kell ezért. Hosszú távú cél a szakemberek képzése, összefogása és elérhetővé tétele azok számára is, akik a magánrendeléseket nem tudják igénybe venni.
A segítség azonban nem csak a szakemberek feladata. Ahogyan Víg Sára megfogalmazta: a párbeszéd, amelyben meghallgatásra találnak ezek a szörnyű történetek, amelyben hitelt kapnak az áldozatok, és meg szeretnénk érteni a helyzetüket, mindenkinek segíteni fog. Az áldozatoknak úgy, hogy nem érzik magukat elszigeteltnek, a környezetnek pedig úgy, hogy megértve az abúzus hatásait, működését, a társadalom sebei is gyógyulni kezdenek.
