Mosolyogtunk, ha magunkban voltunk, és mosolyogtunk, ha egymásra néztünk. Mosolyogtunk lakásban, tantermekben, műhelyekben, ketten-hárman összekacsintva, és mosolyogtunk utcákon, tereken, meg mosolyogtunk kézen fogva, hömpölyögve tízezerszám át a hídon, a Duna felett. A szennyes ár alattunk volt. Átmosolyogtunk felette. Át az albérletes, minilakásos nyomor felett, át az osztályharcos őrület, a sztahanovista munkás kizsákmányolás felett, át a kuláklisták felett. És átmosolyogtunk a Szibériában megfagyott testvérek, apák hullái felett, át a deportáltak, a kitelepítettek keservei felett, át a koholt perek áldozatai és az ÁVH gyártotta sírhelyek felett. Átmosolyogtunk minden gyalázat felett – egymásra, egymásért. Titkos tudás birtokosai lettünk. Birtokosai valaminek, ami ősi titok, de időről időre újra felfedezhető.
•
A kalauz nem lyukasztott, mert állt a villamos. A kalauz leszállt, és nem ment haza. A szállítómunkás leugrott a platóról, körülnézett, és nem ment haza. Az irodista kikászálódott az íróasztala mögül, az utcára szédült, és nem ment haza. Szülők és gyermekek, anyák és nagyanyák nem hitték, hogy az övéik zsugáznak, nőznek vagy söröznek valahol. Érezték, tudták, hogy szeretteiknek végre országos dolguk akadt. Ezért aztán öregje, apraja boldog-serényen nemzetiszínt varázsolt ablakpárkányra, erkélykorlátra piros szőnyegből, fehér lepedőből, zöld lóden maradékból. Senki nem ért rá semmi másra, csak egymásra mosolyogni.
Ez az összemosolygás tette cinkossá az egész országot a gyalázattal szemben. Ezáltal és ezzel egyenesedtünk fel a porból, ahová a Nyugat, a Kelet ide-oda vonuló csizmái tapostak bennünket. Ezt az összemosolygást már nem lehetett megölni.
Ez adott erőt, hogy diák, kalauz, szállító, irodista, munkás barikádot emeljen a kiürült villamosból, a magára maradt teherautóból, és puskával, idegen tankok ellenében védje mindhalálig a másik ember mosolyát.
Ezt a mosolyt sugároztuk vissza a zárkában egymásra és a bírósági épületek folyosóin várakozó hozzátartozóinkra, amidőn szorongó sorfaluk között kéz- és lábbilincsben vittek bennünket ijedt őreink az úgynevezett népbírósági tárgyalásra… És erre a mosolygásra emlékeztetett a halálraítélt is talán. Hogyan tudott volna másként így kiáltani: „Isten veletek, fiúk! Éljen a szocialista Magyarország!” – és senki sem gondolta közülünk, hogy rohadt kommunista. Vagy így: „Isten veletek bajtársak! Éljen a keresztény Magyarország!” – és senkinek közülünk eszébe sem jutott, hogy keresztény kurzust hagyott volna végrendeletül.
•
Valóban. Titkos tudás birtokosai lettünk. És vagyunk még néhányan. Birtokosai valaminek, amiről megfeledkezett már Európa, amit sohasem képes megtanulni Ázsia, és amit sohasem akar megtanulni a mindent dollárral átszámító Észak-Amerika.
Hogy a végső nyomorban is van remény, ha hiszünk legalább egymásban.
Ne tegyétek hát ki lassú halálnak 1956 mosolyát! Se intellektuális gőggel, se makacs önzéssel. Végül is nem lehet.
a szerző író (1936–2007)
