Fontosak a történelmi tények, ám a lelki háttér még fontosabb. A szent ikonok és egyéb szent ábrázolások rombolását Izauri Leó császár kezdte meg 727-ben. Az ószövetségi „képtilalom” helytelen értelmezése volt a legfőbb indoka. Felbecsülhetetlen értékek estek áldozatul a képromboló harcnak. A pusztítás a császári palota bejárata fölötti csodálatos Krisztus-mozaikkal kezdődött, aztán elpusztult „a falakon, sima fákon, szent edényeken festett Krisztus képei s az Istenszülő és szentek képmásai” felbecsülhetetlen mennyisége. Ezt a mérhetetlen rombolást csak Iréné császárnőnek sikerült megfékeznie – bár még nem végérvényesen – azáltal, hogy összehívta a nikaiai II. egyetemes zsinatot (787. szeptember 24. és október 23. között). Az ikonromboló harc befejezésére 843-ig kellett várni. Mindenesetre, a zsinaton sikerült lefektetni a képtisztelet létjogosultságának alapjait a ma ünnepelt háromszázötven szent atya segítségével.
A zsinat óta „nem vonakodunk” az asszonytól, Szűz Máriától született, emberi természetet is magára vett Fiú ábrázolásától, „hanem azt áhítattal lerajzolván, hittel tiszteljük”, miközben őt magát – mint mindig is tettük – imádjuk. S a lelki alapot éppen ez adja: Jézus Krisztus megtestesülése, aki láthatatlan Isten létére láthatóvá, és ezzel ábrázolhatóvá vált. Emellett az is rendkívül fontos, hogy különbséget tegyünk az atyák – és különösen Damaszkuszi Szent János (†749) – tanítása alapján az egyedül Istennek kijáró imádás és az ikonokat, illetve egyéb szent ábrázolásokat megillető tisztelet között. Az ünnep liturgikus szövegei meglehetősen keveset beszélnek erről a zsinatról, illetve az ott jelen lévő atyákról. Sokkal inkább az első hét egyetemes zsinatról szólnak. A magyarázatot valószínűleg abban lehet megtalálni, hogy nagyböjt első vasárnapját az ikontisztelet végleges visszaállításáról való megemlékezésnek szenteli a bizánci egyház, mégpedig 843 óta. S ekkor kifejezetten az ikontisztelet létjogosultságáról szólnak a szövegek.
Érdemes felfigyelni arra, hogy ezen a napon a zsinati szent atyák az egyik himnuszban úgy jelennek meg előttünk, mint Isten harcosai a szent hit tisztaságáért; mint az egyháznak olyan oszlopai, amelyek az egyház épületét tartják; mint vezérlő csillagok, amelyek után bátran lehet haladni, ha újra a tévedés sötétsége borítaná be a világot; s mint illatozó virágok, akik illatukkal (vagyis tanításukkal) lelki gyönyörűséget szereznek az igazhitű keresztényeknek.