Még mindig a Máriagyűd felé tartó buszon hallottak járnak a fejemben. Kevés volt az esélye, hogy épp erre a lelkigyakorlatra jövet halljak ilyesmit, de máskor tán nem is lett volna annyira mellbevágó az a beszélgetés, amelynek fültanúja lettem. A mögöttem ülő harmincas nő beszélt valakivel telefonon: „Volt egy kapcsolatunk, és pont aznap nem vettem be a gyógyszert. Mondom, nehogy baj legyen, és látod, baj lett, de most meg nem szól hozzám, nem veszi fel a telefont, pedig neki kéne megmondania, hogy mi legyen…” Azon gondolkodom, szóljak-e, hogy van megoldás, de alighanem őrültnek nézne, arról nem is beszélve, hogy csúnya lenne beleszólni a beszélgetésébe. Addig tanakodok, amíg még mindig telefonálva kézen fogja az ötéves forma fiát, és leszáll. Aztán már azon töprengek, hogy te jó ég, milyen nehéz lehet ez.
Ez nem egy rutinműtét…
Statisztika. Azóta, hogy az ötvenes évektől engedélyezték az abortuszt, mintegy hat és fél millióan éltek vele. Ma Magyarországon évente nagyjából harmincöt-negyvenezer terhességet szakítanak meg. Általában húszas-harmincas nők az érintettek, akik laza párkapcsolatban élnek együtt valakivel, és az első gyermeket még elvállalják, de a többit már nem. Az abortuszok ilyenkor jönnek sorra. S jellemző, hogy azoknak a kapcsolatoknak, amelyekben terhesség-megszakítás történt, a hetven százaléka kihűl vagy akár fel is borul. Persze a házasság is tönkremehet.
Mert akárhogyan is: mi, nők édesanyának születtünk, és ha az anyai ösztönt kiirtjuk magunkból, azt megszenvedjük. Akár vallásosak vagyunk, akár nem, legbelül tudjuk: itt nem egy rutinműtétről van szó… Jön a bűntudat és a szégyenérzet, jönnek a testi és lelki tünetek: például a magas vérnyomás, gyomorfekély, depresszió. Sokan még csak nem is sejtik, hogy a betegségeik esetleg az abortusz következményei. Abortusz utáni vagy posztabortusz-szindróma – így hívják ezt a jelenséget. Sokszor évek, sőt évtizedek kellenek, míg az ember ráébred, valójában mi áll a tünetei hátterében. Szóval, ezért ülnek nagymamakorú asszonyok velem szemben…
Szembenézni önmagunkkal
Ám a felismerés korántsem egyszerű. Megesik, hogy az ember önmaga előtt is tagadja az egészet, mintha meg sem történt volna, nem is akar tudni róla, így aztán szembe sem kell néznie vele. „Jó mélyre bezárja, csak hamar legyen túl rajta, meg sem gyászolja – mondja Végh Mária pécsi háziorvos. – Ez azonban csúnyán visszaüt. Bizonyos életesemények, például egy haláleset vagy a válás pillanatok alatt előhozhatják azt, amit évtizedekre eltemettünk.” S az sem ritka, hogy az ember hárít: keresi, kit lehet okolni, csak saját magát ne kelljen. Ráfogja Istenre, a férjére, a többi gyermekére, hogy tulajdonképpen miattuk volt, és nem mondja ki, hogy igen, én voltam.
Katolikusoknál jellemző, hogy évtizedekig halogatják a gyónást, vagy esetleg többször is elmennek gyónni, mégsem érzik, hogy megbocsátott nekik Isten. Mert hát voltaképp maguknak akarnak, de nem tudnak megbocsátani. „Mivel anyaságukban vannak megsebezve, sokan sohasem lépnek túl a történteken – vallja Szemere János, a Székesfehérvári egyházmegye plébánosa, a lelkigyakorlatok lelki kísérője –, de persze olyanok is akadnak, akik Isten szeretetében megnyugodva élik tovább az életüket.” Treer Mária lelkigondozó szerint Isten csak akkor tud közbelépni, ha ezek a nők eljutnak a felismerésig, a bevallásig. „Lelkigyakorlataink is arról szólnak, hogy álarc le, és nézz szembe önmagaddal – magyarázza –, mert itt kezdődhet a gyógyulás.”
Csak Isten szeretete segíthet
Máriának és a férjének három gyermeke született, aztán hat vetélés következett. Csak húsz év múlva értették meg igazán, mi történt velük, és elkezdtek a magzati veszteség témájával foglalkozni, először gyásztanácsadóként, majd kimondottan az erre a témára kidolgozott metodikával. Most már több egyházmegyében is jelen vannak. Nincs könnyű dolguk, mivel sokan – egyháziak és világiak egyaránt – kissé ódzkodnak ettől a témától, nem igazán tudják, hogyan álljanak hozzá, mit kezdjenek vele. Vannak, akik könnyedén elítélik az abortuszon átesett nőket, anélkül, hogy a tettük mögé néznének. „Nagyon nehéz helyzetben van egy nő, amikor ott a kérdés: elkövessem-e vagy ne – mondja a pap. – Voltaképp teljesen egyedül marad a döntésével, és biztos, hogy beszűkült lelkiállapotban dönt.”
A háziorvos szerint észre kell venni, hogy a történések mögött mindig egy ember áll, aki segítségre szorul. Persze nem kell megveregetni a vállát, és azt mondani neki, hogy nincs semmi baj, de vezetni kell, hogy fel tudja dolgozni a történteket. Egyébként Mária ugyancsak érintett. „Úgy terveztük, hogy öt gyerekig meg sem állunk, de nem sikerült és megint nem – meséli. – És csak azt kérdeztem, hogyan tehetett ilyet Isten, és miért történik ez éppen velem?” Noha háziorvosként találkozott a lelkigyakorlattal, hamar rádöbbent, hogy neki is elég feldolgoznivalója van. Majd a betegeire is tudatosabban kezdett nézni, és azt tapasztalta, hogy sok panasz gyökere valóban a feldolgozatlan magzati veszteség. Mária már segítőként vesz részt a lelkigyakorlaton, és orvosként is vallja: egyedül Isten szeretete gyógyíthatja meg az embert.
Gyógyulás és megtérés – kettő az egyben
Persze a lelkigyakorlaton való részvételnek nem feltétele a vallásosság. „Egy nem hívő is gyógyulásra szorul, és őt is meg tudja gyógyítani Isten” – mondja Treer Mária. S nem csak az érintett nők mehetnek gyógyulni. Férfiak is részt vehetnek a lelkigyakorlaton, édesapák, akik bár általában a nőknél kevésbé ismerik fel, de szintén szenvedhetnek a gyermekük elvesztése miatt. Egyszer egy idős férfi ment el a lelkigyakorlatra, akinek a felesége a halálos ágyán mondta meg, hogy lehetett volna három gyermekük, de egy sincs. Nemritkán házaspárok is jelentkeznek, és egészségügyi dolgozók, orvosok, nővérek, védőnők, akik így vagy úgy, de részesei voltak a terhesség megszakításának, és már bánják, amit tettek. Persze nem törvényszerű, hogy nagymamakorú legyen az ember, sőt, minél fiatalabb, annál jobb. Egy alkalommal egy nyolcvanéves néni fordult oda alig tizennyolc éves sorstársához: „Úgy irigyellek! Te még idejében leteheted a terhedet, én viszont hatvan évet kínlódtam vele.”
Mária és férje eddig közel kétszáz érintettnek segített, és később mindegyiküket megkérdezték, miben változott az életük. Sokuk lelkiállapota javult, azaz elkezdték jól érezni magukat a világban, és helyreállt a kapcsolatuk saját magukkal is. Megértették, hogy habár volt egy botlásuk, attól még nem rossz emberek, sok jót cselekedtek már, és még fognak is. Egészségi állapotukban is kedvező változás állt be, sokuknál még gyógyszerből is kevesebb fogyott. Legtöbbjüknek a másokkal való kapcsolata is rendeződött: így például házasságok köttettek, gyermek született a családban. Sokan karitatív tevékenységbe fogtak, és időseknek, betegeknek segítenek, gyerekekkel foglalkoznak. És ami a legszembetűnőbb: megváltozott az istenkapcsolatuk. „Egyesek visszataláltak Istenhez, mások rátaláltak Istenre: ez az egyik gyümölcse a lélek gyógyulásának” – fejti ki Kovács Ferenc diakónus.
Ám akárhogy is, Isten nélkül a gyógyulás sem megy, és a gyógyulás akarva-akaratlanul is Istenhez vezet. Egy harmincas nőt a barátnője hívott el a lelkigyakorlatra. Mindkettejüknek volt már abortuszuk, és ez a hölgy ismét várandós volt, nyolchetes lehetett. Ám el akarta vetetni a gyermeket, mivel a munkahelyéről kirúgták, az albérletét felmondták, a kicsi apja pedig nős volt. A lelkigyakorlat hatására azonban úgy döntött, megtartja a babát, és gyönyörű kislánya született. Korábban semmit sem tudott a kereszténységről, de a lelkigyakorlatot követően azt mondta: „Én mostantól abban az Istenben hiszek, akiről ti beszéltetek.”
Hát hol máshol, az Úrban
Erzsébet hatvanhét éves, két éve állt talpra, és azóta segítőként vesz részt a lelkigyakorlaton. Bár katolikus családba született, nem igazán gyakorolta a hitét. Pedagógus lett, férjhez ment, született egy lánya, ám még kétéves sem volt a kicsi, amikor a férfi otthagyta a családot egy másik nőért. Erzsébet később még egy esélyt adott neki, teherbe is esett, ám a házasságuk már nem működött. Férje magára hagyta a döntésben, és ő nem merte vállalni az újabb gyereket. Később a férfi ismét otthagyta őket, ezúttal örökre, Erzsébet pedig egyedül nevelte fel a lányukat. „Depressziós lettem, gyomorfekélyem alakult ki, és ha babakocsit toló nőt láttam az utcán, inkább átmentem a másik oldalra – meséli, és még mindig könnyezik. – Hiába mentem el gyónni, nem tudtam megbocsátani magamnak, mert én voltam az egyetlen, aki ezt az egészet még az utolsó pillanatban is megakadályozhatta volna. Több mint harminc évig cipeltem a terhemet, amikor eljöttem a lelkigyakorlatra. Itt végre békességet kaptam. Majd férjhez mentem, Isten előtt mondhattuk ki az igent, és a Jóisten unokákat is adott nekem.”
Hilda ugyancsak hívő családban nevelkedett. Gimnazista lányként ment férjhez, hogy lakást utalhassanak ki nekik, és szinte rögtön, még az érettségi előtt teherbe esett. Családtagjai egyöntetűen kijelentették: nem tarthatja meg a babát. Majd az elsőt további abortuszok követték, és csak egy gyermekük született meg. Azzal nyugtatta magát, hogy valószínűleg úgyis beteg gyermekei lettek volna, hiszen egyetlen élő fia is örökölte a betegséget. De azért elment gyónni, és reménykedett, hogy a pap talán meg sem hallotta, amit mondott. „Így éldegéltem tovább, egészen addig, amíg az egyetlen fiam önkezével véget nem vetett az életének” – mondja. – Azon az éjszakán döbbentem rá mindenre, és éreztem, hogy teljesen egyedül vagyok, de valahogy vissza kell találnom az életbe.”
Nem sokkal fia halála után talált rá Hilda a lelkigyakorlatra, ahol most már ő is segítőként van jelen. „Jött a csoda: megéreztem Isten szeretetét, és tudtam, hogy most úgy rakhatom le a terhemet, hogy többé nem veszem vissza. Csak az a szomorú, hogy öreg voltam már, mire ez megtörtént, és sok szép év elveszett az életemből.” Hilda hatvankilenc éves. Négy abortusza volt. És hogy hol vannak a gyermekei? Erre
II. János Pál pápa válaszol Evangelium vitae kezdetű enciklikájában: hát hol máshol, mint a legjobb helyen, az Úrban. „És biztos vagyok benne, hogy nem haragszanak rám, mert ők már mindent más szemmel, a megbocsátás oldaláról néznek, és csodálatos, hogy oda lehet fordulni hozzájuk.”
Miközben hazafelé utazom, és építem a gesztenyeemberkémet, ezeknek az asszonyoknak a szavai járnak a fejemben, és még mindig az odafelé menet a buszon hallott telefonbeszélgetésen gondolkodom: te kicsi magzat, vajon neked mi lesz a sorsod?
(Magzati veszteség, vetélés, abortusz lelki fájdalmainak feldolgozására a következő lelkigyakorlat szeptember 25. és 28. között lesz Máriabesnyőn.)
