De hogyan tudunk élni e nehéz szolgálattal, és melyek a feltételei? Akkor állíthatom kihívás elé a másik embert, ha cselekedetem forrása a szeretet, egészen konkrétan az a reményem, hogy a másik képes a megtérésre, a belső alakulásra. Ezért persze nagyon fontos a figyelmeztetés sorrendje, hiszen ez fejezi ki a valós bizalmat, azt, hogy bízom a másik ember változásában. Feltétel a saját reményem hitelessége is, ami azonban nem a bűntelenségemet jelenti, hanem sokkal inkább saját gyengeségeim elismerését: azaz figyelmeztetésem nem lehet kioktató! Abból kell forrásoznia, hogy én is csak kaptam a megbocsátást.
A figyelmeztetés közege a közösség, maga az egyház, hiszen nem a magam nevében kérem változásra a másikat. Ez azt is jelenti, hogy szükségünk van keresztény közösségeinkre, ahol az alternatív társadalom felmutatható mint örömmel élhető, mindenki számára látható és vonzó evangéliumi hely. (Ha ettől távol lennénk, úgy ezt érdemes közösen kérni!)
De mi történjen, „ha az egyházra sem hallgat”? Valóban le lehet mondani róla, „mintha pogány volna vagy vámos”? Igen, ha viselkedése már a közösséget veszélyezteti, és nem jön létre a párbeszéd.
De mi jelenthet ekkora akadályt mindebben? A szív keménysége, ahogy ezt a Szentírás számos helyen leírja. A másik szívének keménysége, amikor nem érdekli a figyelmeztetés, hárítja azt, tudva vagy tudatlanul védi magát a belső keménységgel. És akadály lehet az én keményszívűségem is, amikor lemondok a másik ember változásának reményéről. Így végül is mindannyiunk számára azonos az irány: a kölcsönös szeretet felé, aki maga Jézus. Tegyük meg, lehetőleg még ma, az első lépést!
