Kimért bosszú

A számtalan műfajt megjárt irodalmi alapanyag stimmel, filmünk címe ugyanis így folytatódik: Michael Kohlhaas legendája. A Heinrich von Kleist elbeszéléséből megismert békés lócsiszár sérelmének és kálváriájának történetében erkölcsi példabeszéd, társadalmi látlelet és egy vérben tocsogó, szimpla bosszútörténet egyaránt megbújik. Arnaud des Palliéres francia rendező friss feldolgozása azonban mindhárom értelmezési lehetőséget elkerüli. S hogy mi marad? Zord tájak, szótlan antihősök, elliptikus elbeszélésmód és sűrű balladai homály. Talán Andrea Arnold három évvel ezelőtti Üvöltő szelek-adaptációja ragaszkodott ily makacsul önnön „filmtelenségéhez”, óvatosan kerülve a megrendezettség minden látszatát.


E hipnotikus erejű hangulat a film derekáig szépen kitart: a hangsávot egy-egy nyers filmzenei betéttől eltekintve folyamatos szélzúgás uralja, az észak-német hegyvidék komor és fenséges, Mads Mikkelsen pedig Kohlhaas szerepében immár sokadjára teremt mágikus jelenlétet a filmvásznon. Nem is színészi alakítás ez, inkább átlényegülés, s a dán színész az egy tömbből faragott, mégis hosszú utat bejáró karakter minden rezdülését zsigerinek ható egyszerűséggel, ugyanakkor rendkívül tudatos visszafogottsággal közvetíti. A mellékszereplők viszont olyannyira jelzésszerűek, hogy képtelenek hitelesíteni a történet fordulatait, és egy ponton túl már Mikkelsen sem tudja megmenteni az alkotást: a ködbe vesző jelenetek és a meditatív tempóban araszoló cselekmény sokkal inkább rendezői tanácstalanságot sugall, semmint kiérlelt koncepciót.

Kohlhaas végül elnyeri jutalmát (s egyúttal büntetését), ám A lázadás korából hiányzik Kleist jogfilozófiai töprengése, de Sütő András (Egy lócsiszár virágvasárnapja című) drámájának etikai kérdésfelvetése is. S hogy mi marad? Kimért bosszú, jéghidegen tálalva.

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .