Babiczky Tibor tizenkilenc évesen jelentkezett első, Istenek vagytok című verseskötetével, melynek olvasása közben már lehetett érezni, hogy sokra hivatott az ifjú költő. Második kötete, A felvezető kör már Tandori Dezső ajánlásával jelent meg.
Költészetének igazi, valódi ereje a nagyon rövid, tulajdonképpen dalszerű vers. A tradicionális versbeszéd, az irodalmi minimalizmus és a szöveg csupasz, díszeket nélkülöző szépségének ötvözése jellemző művészetére.
Levegővétel című harmadik verskötete már kiforrott költőt mutatott, ezután viszont valami újjal próbálkozott – sikerrel. Így jelent meg legfontosabb kötete, A jóemberek, mely balladákat tartalmaz, és az angolszász líra nagyon komoly hatását mutatja.
Életünk alatt talán valóban hever valami kincs – írja Babiczky Mozaik című versében. Csak éppen nem sejtjük, sejthetjük, mi az a kincs, és egyáltalán hol találjuk. Vajon mit kezdjünk vele, ha megtaláljuk még ebben az életben? Tetszeni fog? Megbecsüljük, amit legbelül találunk? Egymást, önmagunkat? Ilyen kérdések fogalmazódtak meg bennem, miután elolvastam a negyedik kötetet. Mintha fogalmunk sem lenne, hogy mi a boldogság. Lehet, hogy Kosztolányinak van igaza? A boldogság talán nem más, csak a szenvedés hiánya? Nyilván van ebben igazság, de azért remélem, nem csupán erről van szó. Másnak, többnek kell lennie. Van feladat, van cél. Babiczky szépen ír a boldogságról. Arról, hogy bonyolult. Mindenre hasonlít, de épp a boldogságra nem. Valamit megérezhetünk belőle a gyermekünkben, gyermekünk mellett (Babiczky egyébként egy gyermek édesapja). Így A jóemberek a születés kötete is. Ebben az alkotásában a szerző kijelölte a főbb pontokat, gondolatokat, melyek Magas tenger című regényének is központi elemei. Isten, bűn és bűnhődés, valamint a bűntudat sorsformáló ereje. Babiczky morális problémákkal foglalkozik, ami manapság (sajnos) nem túl divatos. Az író már ilyen fiatalon is túl öreg, nagyon is érett, eléggé kegyetlen és meglehetősen szigorú (főleg önmagával).
„Az időt nem érdekli az idő” – írja a Magas tengerben, amihez annyit tehetünk hozzá, hogy véleményünk szerint az idő egyedül Istené, és ő rendelkezik róla. Mi nem tudhatjuk, mennyi időnk van, csak vágyhatunk az értékes időre. Babiczky úgy érzi (ahogy egy régebbi versében írta), mintha Isten kiszakadt volna a szívéből. Vissza akarunk, vissza kell találnunk Istenhez (ha tudjuk, hogy eltévedtünk, mert esetleg eltávolodtunk tőle), ő sohasem hagyott el minket. Ránk talált, már nem enged el, nem teheti, mert mélyen szeret mindannyiunkat. Minden embert. „Újra tanulok szeretni” – vallja Babiczky Fejadag című versében. Talán mindnyájunknak ez lenne az igazi, egyetlen feladatunk. Újratanulni szeretni (ha újra kell), hogy tökéletesebben tudjunk. Igazán önmagunkat adni. A költő egy újabb jellemző sora a Magas tenger című könyvéből: „A valóságot csak mint testet volt képes elképzelni; mindegy, hogy élő vagy élettelen.” Tökéletes test, ami mi vagyunk, ami minket takar. El kéne jutnunk addig a pontig, hogy egészen biztosan tudjuk: mindaz, ami (aki) mi vagyunk, a valóságban is létezik. Az én a valóságban. A lelkünk a valóságban. Mindennek csodálatos értelme van, hiszen a lélek valóság.
