„Hű, micsoda »műtaknyod« van!” – dicsérem meg az első osztályos Ramóna bizarr játékát, amire az iskolai kiránduláson tett szert. Büszkén mutatja, és közben elmeséli, hogy nagyon nem várja a nyári szünetet, mert tudja, hogy csak unatkozni fog otthon. Amíg beszélgetünk, végig András atyán csüng, azt mondja, szereti kikészíteni őt, de egyébként imádja. Ahogy osztálytársa, Tifani is, cserfes kislány, az a „szeme sem áll jól” fajta. „Csinos pap vagy!” – mondja neki, és ő is rácsimpaszkodik. Közben kutyás bemutató zajlik, egy németjuhásszal mutatják be, hogyan kell bánni a házi kedvencekkel. „Az a fontos, hogy megtanulja, hogy ha szólsz neki, melletted maradjon” – mondja az oktató.
Gombok, történetek
Ez az utolsó előtti nap a tanévből, amely ezért a kutyás bemutató után jobbára játékkal telik. Először a harmadikosokhoz nézünk be, a legtöbben memóriajátékokat játszanak. Közben Vili arról beszél, hogy ő sem várja a nyarat, mert nagyon szeret iskolában lenni, de annak azért örül, hogy mehet a suli által szervezett táborba. Benézünk az elsősökhöz, rajzolnak, az előző napi iskolai kirándulást örökítik meg. „Ez a tanító néni, ez András atya, ez te vagy, ez meg én vagyok” – elemzi padtársa rajzát Tifani. A vonat utasait ismerhetjük meg, akik Miskolcra tartanak. „Ki ez a kancsi?” – gúnyolódik a kislány, de máris rácsap a szájára: „Elnézést kérek!” A folyosón is ki vannak függesztve a kulcsszavak: Szép napot kívánok! Köszönöm! Szeretném! Kérem szépen! Légy szíves! Ne haragudj! Bocsáss meg!
A másodikosokhoz megyünk, akik rendet raknak a padjaikban, és kiradírozzák a tankönyveikből, amit év közben beleírtak. „Hogy majd a következő másodikosok is tudják őket használni” – mondja az egyikük. Az egyik fiókból előkerül egy ima az őrangyalhoz: „Ne engedd, hogy rossz legyek, szólj rám, nehogy bűnt tegyek!” Miranda a falon lévő táblázatot mutatja. Gombok vannak rajta, amelyek egy-egy tanulót jelölnek, és megvan a helyük, ha jót vagy rosszat tesznek. A kislány gombja a jó gyerekeké között van. Miranda egyébként nemrég hegedűversenyt nyert, de az osztályból mások is játszanak valamilyen hangszeren. „Ezt neked adom” – egy rajzot kapok Dzsenifertől. Angyal van rajta. „De hát ez nem nekem szól, az van ráírva, hogy apának” – mondom. „Vidd el neki!” – válaszolja. Egy pillanatra azt gondolom, hogy az én apukámnak, de aztán rájövök, hogy nem.
– És a te apukád hol van? – kérdezem.
– Börtönben – válaszolja.
– Hiányzik neked?
– Igen, de majd lesz a tárgyalás, és fogunk találkozni, meg írtam neki levelet.
– Tényleg? És mit írtál benne?
– Hogy hiányzik, meg hogy szeretem, és hogy várom haza.
– És ő mit válaszolt?
– Hogy ő is szeret, és hogy legyen meg a reményem.
– Egyszer csak leteszi a ceruzát, és a nyakamba ugrik. Csaknem egy percig maradunk így.
Elkülönítve?
„Ne félj, csak higgy!” – hirdeti a felirat az iskolaajtón. A Sója Miklós Görögkatolikus Általános Iskola 2011-ben indult, felmenő rendszerben. Idén már három osztálya és ötvenegy tanulója volt, és a következő tanévre tizenöt elsőst írattak be. Az úgynevezett Huszárvár már az 1950-es évek végétől iskolaként működött, egészen 2007-ig, amikor a város bezárta. Ekkor is az az alapítvány perelt, amelyik most, és ekkor is azt állította, amit most: az iskolában szegregáció zajlik, akadályozzák a gyerekek integrációját, társadalomba való beilleszkedését. Négy évig a város iskoláiban szétszórva tanultak a telepi gyerekek, amikor – az önkormányzattal egyetértésben – a Hajdúdorogi egyházmegye összeszedte őket, és újraindította a Huszárvárat. De az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány azt akarja, hogy ismét zárják be az iskolát, és minden úgy legyen, ahogy a négy évben volt. A bíróság megállapította, hogy az iskolában a cigány gyerekeket jogellenesen különítik el, és habár a szülők szabad iskolaválasztáshoz való joga miatt a bezárásra nem kötelezheti az egyházmegyét, kimondta, hogy nem indulhat új osztály. Az egyházmegye fellebbez.
Szeretnek ide járni
„Itt egy tévedés van – vélekedik Halász Krisztina iskolaigazgató –, az történt, hogy cigánykérdést csináltak egy szegényügyből.” Az iskolába ugyanis nem csak cigányok járnak, hanem elsősorban rászorulók, akikre sokszor ott kerül tiszta ruha. „Valóban fontos, hogy a telepi gyerekek találkozzanak a többségi társadalommal – fejti ki az igazgató –, de nem biztos, hogy ez akkor a legjobb, ha elemi dolgokat sem tudnak. Itt gazdájuk van, tudjuk, honnan indultak el, mire van szükségük.” Szerinte az integrációt mindenki nagyon szereti, addig, amíg nem az ő gyereke mellé ültetik le a cigány gyereket. És nincs ebben semmi elítélendő, csak tudomásul kell venni, hogy a probléma komoly gondolkodást igényel, és egyszerre nem lehet több lépcsőfokot megugrani. Sokan még ott tartanak, hogy tisztálkodni tanulnak meg, és persze rendesen írni-olvasni. „Ezeknek a gyerekeknek ez lesz a valódi esély” – jelenti ki az igazgató.
Miközben beszélgetünk, szülők érkeznek. Egy városi iskolába jár a gyerekük, de ide szeretnék íratni, mert bekapta a sarkát a küllő, amikor az apja biciklin vitte. Buszra nincs pénzük, és nem akarják, hogy ilyesmi még egyszer előforduljon. Amikor 2007-ben bezárták a telepi iskolát, indítottak egy iskolabuszt, de 2011-ben megszüntették. Halász Krisztina egyetért az alapítvánnyal abban, hogy ezt nem kellett volna, mert aki megteheti vagy szeretne, most is járhat más iskolába (mint ahogy sokan járnak is). Csakhogy a legtöbben ide akarnak járni. Már véget ért a tanítás, de egy kisfiú még visszaballagott az iskolába, annyira szeret itt lenni. „Fontos, hogy valaki a jogaikat védje, de másképp is lehet segíteni – mondja az igazgató. – Számunkra nem egzotikum, hogy a cigányokkal foglalkozunk, hanem munka, sőt, misszió. Naponta velük vagyunk, és sokszor nem könnyű. Nem megy másképp, csak úgy, ha Krisztust látjuk bennük.”
Huszárok helyett cigányok
Sétálunk egyet a telepen. Boros András atya vezet körbe, aki nemrég került oda. A kis Rozi is velünk jön, Miranda húga, úgyis van még ideje a délutáni táncpróbáig. Útközben Ferikével találkozunk, akinek elszakadt a cipője, és mivel András atya máskor is megragasztotta, most is hozzá fut. Katika két nagy szatyor ruhával a mosodába indul, Iza pedig a kistestvéréért megy az iskolába. A lány az egyházmegye tanodájába jár. Ez azoknak a telepi gyerekeknek létesült, akik a városi iskolákba járnak; felsősök, mintegy harmincan vannak, és délutánonként foglalkoznak velük. A telepiek közül sokan a küszöbön ücsörögnek, így telik a nap.
Vili bácsihoz megyünk, három véreb ugat a kapuban. „Van-e kedve beszélgetni?” – szólítom meg. „Hát, most nincs” – válaszolja, de aztán mégis beszédbe elegyedünk. Neki is a Huszárvárba jár a kisfia, de hisz tudják, a kis Vili, és fogalma sincs, mi lenne, ha nem volna itt iskola. „No, jöjjenek be!” – hív a házba. Négyen laknak itt, egy szobában. Nehéz befűteni a helyiséget, túl magasan van a mennyezet. Annak idején ugyanis a telep az Osztrák–Magyar Monarchia legszebb laktanyája volt, mintegy ezerötszáz huszárral, és ez a ház istállóként működött. A Viola út 5. szám alatt voltak a tiszti házak, mostanra szépen helyreállították őket, teli vannak nehéz sorsú emberekkel. Egyébként most is nagyjából ezerötszázan élnek a telepen. Vili bácsi háza nemrég leégett, alig tudtak kimenekülni belőle. Az ablak azóta se zár jól. A falon mindenféle képek sorakoznak: Jézus, Bruce Lee és még valaki. „Ő kicsoda?” – érdeklődöm. „A nevelt fiam, de már nem él, átment rajta a kukásautó, mikor dolgozott” – mondja, majd Viliről mesél. A kisfiú egy közlekedési versenyen vadiúj biciklit nyert, úgyhogy most nagyon büszke rá, meg persze az egész telep is.
Hit nélkül nem lehet
Öcsi bácsihoz és a feleségéhez is benézünk, és mi másról, az iskoláról kezdünk el beszélgetni. „Nekem nem jár oda gyerekem, de ott dolgoztam két évig mint karbantartó, portás. Védem az iskolát foggal-körömmel, mert láttam, hogy működnek ott a dolgok. Ha piszkosak a gyerekek, megmosdatják őket, sokat törődnek velük” – mondja Öcsi bácsi, aki már huszonöt éve él a telepen. „Mennék el innen, csak nincs hová” – árulja el. „Ide be lehet jutni, de ki nemigen” – teszi hozzá a felesége. Mást nem nagyon tudnának megfizetni. Öcsi bácsi dolgozni nem bír, mert cukorbeteg, magas a vérnyomása, tüdőbeteg, és volt egy trombózisa, a napja többnyire orvosi vizsgálatokkal telik. „És amit kapnak, támogatást, az mire elég?” – kérdezem. „Ide tessék figyelni, ezzel nem lehet dicsekedni – mondja. – Egy ideje az egyház segít nekünk, hogy ki ne dobjanak a lakásból.” Ötvenezer forintból élnek. „És abból fizetjük a lakbért, a villanyt, a vizet. Akkor mi marad fent nekünk?” – kérdezi az asszony. „Még az a jó, hogy mind a ketten cukorbetegek vagyunk, és nem ehetünk sokat!” – viccelődik a férje.
A falon mindenütt a máriapócsi Szűzanya képe. Öcsi bácsi néhány éve hisz Istenben. „Engem még a templomból is kikergettek – meséli –, rossz fiú voltam. Ittam, káromkodtam, csúfoskodtam az apácával, aki rám szólt, hogy mit keresek félmeztelen az Isten házában. Be voltam állva, és bementem kicsit kötekedni.” Ám egyszer elcsalták őt Máriapócsra, és nem tudja, mi történt, de egyszerre hinni kezdett. „Mintha valami átszaladt volna rajtam, mintha áram lett volna” – mondja. Aztán engedélyt kért, hogy járhasson a gyerekekhez hittanra (azóta már a felnőtteknek is van hittan), és mindig ott van a templomban. Sőt, nemsoká az iskola kápolnájában, Isten előtt is össze fognak házasodni. „Ki merem mondani, hogy vagyok ott a hitben, ahol egy pap – mondja. – A Bibliával kelek, fekszek. Úgy érzem, segít a hit a mindennapokban. Szegények vagyunk, de nem szoktam, hogy jaj, Istenem, mié’ nincs ez vagy az. Szerintem hit nélkül nem lehet.”
