Az Eucharisztia hálaadás, utal a bibliai „áldásra” (eulogia, beraka): az egyház e hálaadásban, a szentmisében Isten csodatetteit ünnepli, visszaemlékezve az üdvösségtörténet nagy eseményeire, amint ez a zsidó pászkavacsorában is történt. Mi most az Úr Jézus meghagyása, az utolsó vacsorán tett rendelkezése szerint – „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” – elsősorban az ő üdvösséget hozó kereszthalálára emlékezünk. Ez a hálaadó emlékezés az egyszer s mindenkorra végbevitt üdvösséges áldozat megjelenítése (nem megismétlése!) a Szentlélek erejében. Az Eucharisztia Krisztus „húsvétja”, „pászkája”, átmenete az Atyához; az önkiüresítő, halálig menő, engedelmes szeretet áldozata (Fil 2).
Ez a nagy Igen az Atyának sorsunk megfordítása, bűntől való szabadulásunk, újjászületésünk és feltámadásunk forrása. A szeretet erősebb, mint a bűn és a halál: ezt hirdeti a keresztre feszített és feltámadt Krisztus, akinek emlékezetét (anamnézis, memoriale) az Eucharisztiában ünnepeljük. Nem puszta visszaemlékezés ez egy hajdani eseményre, hanem Krisztus halálának és feltámadásának hathatós megjelenítése: az egyház és hívő tagjai – megnyílva a Szentléleknek – részesednek abban a valóságban, amely isteni életüket táplálja. A hívők Krisztus által és Krisztussal felajánlják magukat élő és szent áldozatként, és így megújulva tanúságot tesznek a bennük kibontakozó isteni életről. Könyörögnek azért, hogy a Krisztus-hívők mind egyek legyenek, és minden ember részesedjék a megváltás nagy művében.
