A miértre a legegyszerűbb válasz az, hogy ezt olvassuk a Szentírásban: „Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki egy Dávid házából való férfinak, Józsefnek volt a jegyese” (Mt 1,27). A latin misekönyv szövegében is a jegyes szó szerepel (sponsus). A szentszék néhány évvel ezelőtt a Liturgiam authenticam instrukcióval (2001. március) hangsúlyozottan kérte, hogy ne értelmező módon, hanem szó szerint fordítsuk le a hivatalos latin imádságokat. Ez a magyarázata annak is, hogy a misekánon konszekrációs részében szereplő pro multis (sokakért) kifejezést pontosan, tehát nem értelmező jelleggel („mindenkiért” formában) kell mondani a szentmiséken.
A megértés szempontjából nagyon fontos tudnunk, hogy a zsidóknál a házasságkötést eljegyzés előzte meg, amely jogi értelemben már házastársakká tette a feleket. Mária jegyes mivolta tehát annyit jelent, hogy jogilag József feleségének számított, de még a szülői házban lakott. Általában az eljegyzés után egy évvel történt a tulajdonképpeni menyegző, amikor az új asszonyt ünnepélyes formában bevezették a férfi házába. A jegyesség jogi szempontból sokkal többet jelentett, mint később a keresztény kultúrában. Majdnem azonos volt a házasságkötéssel.
A házasságkötés előtt a felek eljegyezték egymást, amit egy írott szerződés erősített meg (setar). A vőlegény, miközben – két tanú jelenlétében – aláírta a megállapodást, ezt a formulát mondta: „Te az én feleségem vagy.” Emellett egy értékes tárgyat, a későbbi időkben jegygyűrűt ajándékozott a menyasszonyának. A Biblia és a Talmud az eljegyzés szóra a qiddushim kifejezést használja, amely megszentelést, valaminek a különleges használatra való elkülönítését jelenti. Ha e kifejezést a férfi és a nő kapcsolatára alkalmazzuk, akkor a nő elkülönítését, lefoglaltságát jelenti egy konkrét férfi számára.
A latin „jegyes” szó jelentheti a házastársat is, sőt az olasz nyelvben ma már csak az esküdt hitvestársat jelenti. A mai magyar nyelvben sohasem szoktuk a valóságos házastársakat jegyeseknek nevezni, sohasem mondjuk, hogy jegyben járnak egymással. A jegyesség ugyanis, bármenynyire igaz és mély kapcsolat is, végeredményben mégis csak ideig tartó, sőt bármikor felbontható, tisztán csak emberi, a jegyesek akaratára bízott kötelék. A házastársi viszony ezzel szemben örökké tart, soha fel nem bontható, nem pusztán a felek akaratán múló kötelék, hanem Istentől rendelt, örök értékű kapcsolat. Máriának Szent Józseffel való kapcsolata ilyen volt: Isten rendelte, nem csupán néhány hónapra vagy esztendőre, hanem az egész örökkévalóságra.
Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy Szent József Isten akarata szerint igazi házastársa volt Szűz Máriának, mivel a hit, a szeretet és a hűség kapcsolta őket egymáshoz, és Isten tette ezt a kapcsolatot soha meg nem szűnővé. Valóságos házasságban éltek, sőt lélekben inkább egyek voltak, mint bármely más házastársak egyek lehetnek testben.
Mondhatnánk Szent Józsefet Mária férjének is, de ez a kifejezés mintha egyúttal jelezné és kiemelné a férfi és a nő közötti testi kapcsolatokat is, amelyekről József és Mária között természetesen nem beszélhetünk. Legjobb lesz tehát, ha továbbra is úgy emlegetjük Szent Józsefet, mint a Boldogságos Szűz Mária jegyesét (Lk 1,27), mint az Úr Jézus nevelőatyját (Lk 2,48) és a Szent Család gondviselőjét.
IX. Piusz pápa 1870. december 8-án az Anyaszentegyház védőszentjének is nyilvánította, mivel Szent József nemcsak a kis názáreti családnak, hanem az egész egyháznak is pártfogója. Az egyház Krisztus titokzatos teste, itt a földön „tovább élő” Krisztus, hiszen a megdicsőült Krisztus az egyház által folytatja a földön megváltói művét. Jézus védelmezője földi életének első és erőtlen éveiben Szent József volt. Méltó, hogy ő legyen a pártfogója a tovább élő Krisztusnak is. Ő, aki a gyermek Jézust nem egy veszélyből kimentette, védelmezze most is Krisztus egyházát minden bajtól.
