Az akkori szokás szerint a bebalzsamozás után egy ideig az első üregben feküdt a holttest, majd amikor a bomlás befejeződött, akkor került át a másik üregbe. Az üreg folyosóit és különböző részeit is el lehetett zárni egy nagy kővel. A Szent Sír előcsarnokszerű része az úgynevezett Angyalkápolna, mert itt hirdették az angyalok Jézus feltámadását az asszonyoknak, majd Péter és János apostoloknak. Nagyszombaton itt gyújtanak gyertyát az ortodoxok, hogy aztán szétosztva mindenki hazavihesse a gyertyájával a feltámadás világosságát. Megyek még néhány kört a bazilikában, nehéz elszakadnom e helytől. Itt van az a kőlap, amelyen a hagyomány szerint Krisztus testét balzsamozták az asszonyok. Leülünk a kupola alatt, és meghallgatjuk a templom felújításainak kalandos történetét. A felekezetek között sajnos a művészetben és a hagyományőrzésben sem volt egyetértés. De bevallom, lehetne itt akármilyen művészien remekbe szabott katedrális, az sem vonzana jobban engem a ma márvánnyal takart sziklánál, amelyen Krisztus teste feküdt. Ez az a hely, ahol a zarándoknak leginkább befelé kell(ene) figyelnie, nem pedig a hiányosan restaurált templom hibáin merengenie. Lassan el kell hagynunk a szentélyt, hiszen a jeruzsálemi napunkból még hátravan az Utolsó vacsora terme és Dávid király sírja, de nagyon nehéz kifelé jönni!
Az arab negyedből gyorsan átjutunk a zsidó negyedbe, itt nincs miért hosszabban megállni. Bár érdekes az átjáróban dolgozó hentesek munkája, de a félbevágott, lenyúzott bárányok és a belsőségek látványa most nem illik a hangulatunkhoz. Lépten-nyomon ásatásokat látunk, itt egy Heródes korabeli fal, ott egy ősi ciszterna, és kicsit távolabb a római oszlopok szegélyezte Cardo. Ez utóbbi a kétoldalt üzletekkel határolt, részben fedett főutca volt. Az utcán katonaruhás zsidó lányok, akik tizennyolc hónapos kötelező szolgálatukat töltik, mellettük egy ortodox zsidó férfi éppen imaszíjat csavar fiatal társa karjára. A fáradtság ellen néhányan gránátalmalevet, illetve aszalt epret, kesudiót veszünk az utcai árustól.
A következő állomásunk az Utolsó vacsora terme, melynek pontos hollétéről az evangéliumokból nem sokat tudunk. Emeleti teremről van szó, és Dávid király sírja közelében található. Jézus is titokzatosan jelöli meg e helyet: az apostoloknak egy vízhordó embert kell követniük, aki odavezeti őket, ahol a húsvéti bárányt kell elkészíteniük. A terem emeleti elhelyezkedése a tudósokat arra a következtetésre indította, hogy talán a főtanács egyik tagjának háza állhatott itt, esetleg Nikodémusé, ő adhatta kölcsön a háza nagytermét Jézusnak és tanítványainak. Az apostolok itt biztonságban érezhették magukat, hiszen Jézus halála után többször is itt gyűltek össze, és itt élték át pünkösdkor a Szentlélek eljövetelét is. Nem menekültek el a városból, csak az ajtókat zárták be. Ez a hely egyébként közel van Kajafás főpap feltételezett egykori házához. A helyet még a XX. század első felében is derviskolostornak használták a muszlimok, erről ma is tanúskodik egy imafülke, egyébként a keresztesek korában építették át gótikus stílusban. Nem könnyű a boltívek alá elképzelnem az étkező apostolokat és Jézust. Ehhez nagyon üres és nagy a terem, de igazán érdekes, hogy éppen az a hely vált templommá az idők folyamán, ahol Krisztus az Eucharisztiát alapította. Amikor utunk előtt azt kérdeztük egymástól, hogy ki mit szeretne leginkább látni a Szentföldön, én ezt a helyet mondtam, mert ezt tudtam a legkevésbé elképzelni. Kicsit lemaradok a csoporttól, és megnézek minden sarkot, mert szeretném megőrizni az emlékét. Lejövünk a lépcsőn, majd a közelben egy zsinagógát keresünk fel, ahol Dávid király emlékét őrzi a zsidó hagyomány. Bársonnyal letakart kőszarkofágban nyugszik állítólag a zsoltárszerző király, előtte sokan imádkoznak, a magunkfajta keresztény zarándok jelenlétét megszokták már. A hagyomány ezen a földön nagyon fontos, ezt az egész út alatt tapasztaljuk. Több száz év hagyományát itt nem ingatja meg a régészeti felfedezés, de Sion hegyét, Dávid egykori városát ma is folyamatosan kutatják.
Másnap reggel az Olajfák hegyére megyünk, hogy lássuk a város panorámáját, és elbúcsúzhassunk Jeruzsálemtől. Nincs időnk megnézni a hegy további nevezetességeit, kimarad a Miatyánk-templom, és a Mennybemenetel helye is. Köztünk és a város között húzódik a Kidron patak völgye, más néven Jozafát völgye, benne sok síremlékkel. Alattunk kővel borított zsidó sírok, szemben velünk a városfal mellett arab muszlim sírok. Mindannyian a feltámadás reményével temetkeztek ide, hiszen hitük szerint az utolsó ítéletkor a most befalazott Aranykapun keresztül fognak bevonulni a feltámadottak Jeruzsálembe. Az ítélő Bírót a zsidók dél felől, a muszlimok az Olajfák hegye felől várják. A völgyben tekintélyes síremlékek is vannak, így Dávid fiáé, Absalomé és Jozafát királyé mellett Szent Jakab apostolé is, akit a völgy felett magasodó Templom-hegy pereméről vetettek le gyilkosai a mélységbe Krisztus után 62-ben. A Sziklamecset aranykupolája világít, csillog a napfényben. Őrzi a sziklát, amelyen szintén a hagyomány szerint Ábrahám feláldozta volna Izsákot. A szikla valószínűleg véres áldozatok helye volt az ősidőkben, az alatta levő barlangban az áldozati állatok vérét gyűjthették össze. A muszlimok hite szerint a szikla lebeg. Itt állt Salamon szentélye, amelyet Jézus még láthatott a Nagy Heródes által átépített formájában. Eszembe jut, mennyire nem értették, amikor azt mondta nekik, hogy rombolják le, és ő három nap alatt felépíti azt. Újra a feltámadás emlékét rejtő Szent Sír-bazilikára nézek, aztán lassan indulunk Betlehem felé.
Fotó: Kissimon István
