A görög leitourgeia szó első tagja az e szóval jelzett cselekmény közösségi jellegére utal (a görög laósz jelentése: nép). Vagyis a cselekmény úgy és annyiban az egyéné, amennyiben ő tagja a közösségnek, konkrétan az egyháznak, amely a liturgia letéteményese. A zsinati liturgikus konstitúció 26. pontja hangsúlyozza: „A liturgikus cselekmények nem magáncselekmények, hanem az egyház, az egység szakramentuma, tudniillik a püspökök vezetése alatt egyesült és rendezett szent nép ünneplései.” E téma sajnos nem mentes a feszültségektől. Főleg a nagyvárosokban, ahol több katolikus templom is található, nemegyszer annak függvényében választjuk meg a vasárnapi misén való részvételünk helyszínét, hogy az ottani cselekmény mennyire válaszolja meg belső igényeinket. Vagyis, noha a mise nem magáncselekmény, mégis szeretnénk, ha egynémely elemében „minket tükrözne”. Nem feltétlenül baj, ha ott, ahol ez megoldható, élünk e választás lehetőségével, de ne feledjük: attól még „jóllakhatom, hogy az étteremben mások is vannak rajtam kívül”. Isten a jelenlét Istene már az Ószövetségben is, és pláne az az Újszövetségben. A mi „sokszoros” (tudatos, egymásra is figyelő) jelenlétünk ugyanazon a liturgián az ő végtelen, mindenütt ott lévő és szerető jelenlétét hirdeti.
