Mindig fokozottan igaznak éreztük magunkra nézve Jézus szavait: „Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák” (Mt 5,13). Ha kimosódik belőlünk az a mennyei minőség, amelynek elterjesztésére a világba küldtek minket, teljesen fölöslegessé válunk. Az emberek, az egyházon kívül állók is, csalhatatlan biztonsággal állapítják meg, hogy ki képviseli hitelesen Jézust. A megszentelődés vágyának, a Jézus Krisztussal való egyesülés mértékének, a kifelé forduló radikális szeretet intenzitásának el kell érnie egy olyan „kritikus szintet”, ami a kívülállók előtt is hitelesíti törekvéseinket. Ha ez nincs meg, ha csökken bennünk a tűz, lanyhul a Jézus iránti szeretet és már nem érdekel bennünket az emberek gondja-baja, akkor általában a szavakba vetjük bizalmunkat. Beszélünk arról, amit már mi sem teszünk. Pedig a szép szavak önmagukban sohasem tesznek bennünket hitelessé.
Tilos a középszerűség! Az új evangelizáció munkásaként a legnagyobb csatákat, a legfájdalmasabb küzdelmeket önmagam ellen vívom. Hiszen az erkölcsi életben mindig ott van a kompromisszum lehetősége. Az evangélium igényes, én pedig mindig hajlamos lennék az egyszerűbb és igénytelenebb megoldást választani. Ettől persze lassan és észrevétlenül elszürkülök. Pedig Jézus engem is, minket is a világ világosságának nevezett (Mt 5,14). Szürkén nem lehet evangéliumot hirdetni. Hogyan hirdessen megtérést az, akinek magának is rejtegetni valója van? Végül szavaink is elszürkülnek, eltompulnak, s a megtérés témája – mivel saját magunknak is kényelmetlen – végképp háttérbe szorul.
A növekvő életszentség persze Istennel való kapcsolatunk elmélyülését feltételezi. A legnagyobb harcot számomra a mai napig is a megfelelő mélységű imaélet fenntartása jelenti. A Szentlélek már korán rávezetett arra, hogy a pusztán „elmondott” imákból nem nyerhetek elég erőt. Az imádsághoz idő kell. Ennek az időnek a biztosítása a legnehezebb bonyolult és kapkodó életünkben. Mégis, naponta egy alkalommal meg kell szerveznem magamnak azt a lehetőséget, hogy zavartalanul, szinte időkorlát nélkül együtt lehessek éltető Istenemmel. Én azt nevezem imádságnak, ha szétszórtságomon túlevickélve létrejön az Istennel való bensőséges találkozás. Amikor megteremtődik a kapcsolat: szeretet, erő, gyógyítás és bölcsesség tölt el, hogy gyümölcsözően élhessem meg hivatásomat.
Közben persze járnom kell a szeretet iskoláját is. A közepes itt sem elfogadható eredmény. Szolgálatom hátterét a saját közösségem tagjaival ápolt kapcsolatom adja. Vajon legközelebbi testvéreim, munkatársaim hitelesen krisztusinak tartanak-e engem? Érzik, hogy szeretem őket? Én is szerethető vagyok? Nagy kérdés, mert amíg nem, a szeretet Istenét hirdető missziós próbálkozásaim is erőtlenek lesznek. A közösségi kapcsolatoknál még fontosabb a családi kapcsolatok rendezettsége, harmóniája. Szent Pál hangsúlyozza: felszentelt szolga csak az lehet, aki rendben tartja családját, felesége és gyermekei is hívők. A hitet persze belőlük sem lehet kikényszeríteni. Azt bennük is hiteles életünk és szeretetünk megtapasztalása szüli meg.
(A cikk szerzője és közössége április 5-én, szombaton TŰZ evangelizációt tart Budapesten, a Szent Benedek Iskolaközpont Dísztermében /XI. ker., Mezőkövesd u. 10/. Minden érdeklődőt szeretettel várnak!)
