– Női sorsok, alakok, költőnők elevenednek meg a nemrég megjelent Másféle idő című hangoskönyvben is.
– Bár hangyaszorgalommal futkosnak manapság az emberek, rendre azt tapasztalom, hogy hálásak, ha kis időre megállhatnak, és újból találkozhatnak a költészettel. A hangoskönyvet Erős Kinga irodalomtörténész szerkesztette – aki engem jóformán alig ismert –, majd letett az asztalomra egy olyan válogatást, amely lefedi a saját életutamat. Bár különböző korszakok és stílusok költőnői sorakoznak fel Török Sophie-tól Tóth Krisztináig, egyetlen történetet alkotnak: adott egy nő, szerelmek, gyümölcsök, veszteségek jönnek-mennek, majd annak tudása bontakozik ki, hogyan lehet a sorscsapások ellenére is teljes életet élni. Hogy milyen kérdéseket tesz fel magának egy asszony? Erről Mezey Katalin Credója jut eszembe: „Megfogalmazódik a kétely: van-e értelme az emberi létezésnek? Mi az értelme, ha a tipikus léthelyzet: A lánc egyetlen láncszemének lenni.”
– Szerepei hosszú láncolatában van fontosabb, emlékezetesebb?
– Inkább az az érdekes, ahogyan a személyiségre hat egy-egy szerep megmunkálása. Nehéz lenne kiemelni a mögöttem lévő szerepekből: Johanna, Júlia, Melinda, Tünde vagy a Rékák? Valamilyen szempontból mindegyik csodálatos. Ha most kéne választanom, az Advent a Hargitán Rékája áll hozzám a legközelebb, mert nagyon összetett alak. A kétszáz alkalommal színre vitt előadásban nemcsak az akkori önmagamat játszottam, hanem a húsz évvel későbbit vagy a saját anyámat is megjeleníthettem. Színháztörténeti és társadalomformáló jelentősége miatt ebből írom az akadémiai székfoglalómat is. A női szerepek hol kapcsolódtak a saját életemhez, hol nem – de a színpadra ettől függetlenül fel kellett vinni. Olyan is előfordult, hogy a szerepben valami megtörténik, ami aztán az életemben később lett valósággá – bonyolult egymásra hatások ezek… Kedves regényem Németh László Iszonya. Kárász Nelli gyilkosság árán jut oda, hogy ápolónőként teljesedjék ki rossz házasságának pokla helyett. Gyilkosságon van túl, mégis „felmentést” kap a regényben. Németh László jól értett a női lelkekhez… Valahányszor olvasom, az a gondolat ragad meg, hogy minden nőnek meg kell találnia, miben tud kiteljesedni. Mi az, amiről az ő éle-te szól? Mert nem vagyunk egyformák, nem mindenkinek csak a család vagy csak a hivatás vagy csak a gyereknevelés a feladata – fel kell ismernünk és azt kell tennünk, amit ránk bízott a Jóisten. Én például mindig „kapok a fejemre” odaföntről, ha kicsit is el szeretnék távolodni a hivatásomtól, és a vélt nyugalmat vágyom. Ezeket a jeleket mindenki felismerheti, és megtalálhatja a neki szánt hivatást, utat. Egy nőnek a legkülönfélébb helyzetekben kell valamilyen megoldást találnia, mert az élet parancsa ezt diktálja.
– Beszéljünk a férfiakról is…
– A női versek szinte minden momentuma a férfiról szól – a meglétéről vagy a hiányáról. Nem egyszerű a hivatásának élő nő élete, mert aki evvel meg van áldva/verve, annak minden tevékenységét a hétköznapi, háztartási teendők mellett kell végeznie. Fontos az is, hogy a család támogatja vagy nehezíti-e ezt. Az én életemben is elérkezett a pillanat, amikor semmilyen szerep nem okozott akkora örömet, mint a gyermekáldás. Életem legszebb korszaka volt, és ha valamit bánok, az az, hogy Virág mellett nincs még négy gyermekem… Életem legmeghatározóbb szelete, csodája hozzá kapcsolódik. A nevelés egyik legfantasztikusabb része megélni újra a gyerekkorunkat egy másik ember növekedésének tükrében.
– Nagy Gáspár, Bella István, Lázár Ervin – mind személyes találkozások.
– „Élő költővel” először Székesfehérváron találkoztam egy könyvesboltban, ahol dolgoztam, míg nem vettek fel a főiskolára. Tartottak felolvasóesteket, író-olvasó találkozókat, és én nagyon élveztem ezt a munkát. Ha most valamilyen okból kifolyólag nem lehetnék színésznő, egész biztosan könyvesboltban dolgoznék. Fizikai, szellemi, lelki és társadalmi munka volt egyszerre. Itt ismertem meg Csoórit, Bella Istvánt, Nagy Gáspárt – a korszak legnagyobbjait, s ma is ott él kiváló költő barátom, Bobory Zoltán. Olyan témákkal foglalkoztak a költészetükben, amelyek az én életemnek is kérdései. Ha Nagy Gáspárt olvasok, biztosan többet tudok meg mondjuk ’56-ról, mintha egy száraz történelmi könyvet vennék elő. A költők nagy segítséget jelentenek számomra, vezetik, kiegészítik gondolataimat. Jelenits Istvántól hallottam nemrég: az igazán nagy költő mindig kristálytiszta – a legbonyolultabb képe is megérthető. Szükségünk van a költészetre – teljes gőzzel hirdetem –, információk tobzódásában éljük a mindennapjainkat, nincs időnk a dolgok mélyére nézni, nem nézünk szembe önmagunkkal –, ezért aztán hiányzik a katarzis az életünkből. Mivel a költők képekben, képekről írnak, azokat meg kell fejteni, gondolkodni kell róluk, ami munkával jár. Sajnos a színház is kezd elmozdulni a „könnyen gyorsat” irányba. Hamis cél uralkodik, az olcsó szórakoztatásé vagy a hazug modernségé.
– „Egy nap hazamegyünk fapados vonaton, nem viszünk mást csak a régi szavakat” – írja Hervay Gizella, a hangoskönyv válogatásának egyik szerzője.
– Sok-sok régi szavam van – a hit, a szülő, a család, a hagyomány mind ilyen. Egyszer mindenki érdeklődni kezd aziránt, hogy ki mindenkiből van, kinek az életét teljesíti ki, viszi tovább. Az én szüleim például egyszerű emberek, de maguk is szerettek színpadon lenni. Édesapám nagyon tehetséges is volt, de soha nem lehetett volna művész. Én megkaptam ezt a gyönyörűséges hivatást, mely által felmenőim életét is beteljesíthetem. Édesanyám jelenleg szinte teljesen vakon éli az életét, s mégsem elégedetlen. A panaszkodás helyett megnyugvással várja azt, amit oly sokan rettegéssel: Isten ölelését. Előbb-utóbb mindenki megtapasztalja, hogy nem önmagától, nem önmagáért, nem önmagának létezik.
– Mit tervez a közeljövőre?
– A férfi színészek szakmai karrierjük elején játszanak gyengébb, kisebb szerepeket, a nők pedig a középkoron túl. Ezért annál nagyobb ajándékot nem kaphatnék, mint hogy most is hozza egyik felkérés a másikat. Rajtam tartja a Jóisten a szemét.
Fotó: Kissimon István
