Józef Niewiadomski innsbrucki professzor XXIII. János és II. János Pál pápa április 27-i szentté avatásában az új pápaság jelképes csúcspontját látja. Ugyan miért? Hiszen Ferenc pápa szinte készen örökölte II. János Pál szenttéavatási ügyét. A lengyel származású egyházfő tizennégy enciklikája közül azonban hármat olyan, hosszú ideje megoldatlan szociális kérdéseknek szentelt, amelyek alakításában Ferenc pápa véleménye szerint is sorsfordító feladat vár a világra és benne az egyházra. Sokatmondó gesztusnak számít az is, hogy Ferenc rendkívüli pápai hatalommal emeli a szentek sorába XXIII. Jánost, „a zsinat pápáját”.
Józef Niewiadomski és a salzburgi Gregor-Maria Hoff professzor – ha más-más szavakkal fejezik is ki magukat – egybehangzóan úgy ítélik meg, hogy Benedek pápa válságokkal és kudarcokkal megélt pápasága lezárt egy korszakot, és a „tegnap világából” átvezetett az új hangsúlyok világába. Az egyház tegnap még Európa-központú volt, fontos volt számára a makacs lefebvristák visszatérése, a liturgikus szimbólumok jelentése. A papi személyek által elkövetett szexuális visszaélések, a pénzügyi gazdálkodás átláthatóságáért tett intézkedések és a Vatileaks-ügy nehéz terheit is viselnie kellett a törékeny pápának.
Jan-Heiner Tück bécsi professzor kevésbé élesen fogalmaz. Ő az új hangsúlyok egyikének az egyház életében bekövetkezett „üdvös decentralizálást” tartja. Ferenc pápa jól tudja, hogy a kulturális szempontból sokközpontú világegyházat képtelen egyetlen ember kormányozni, ezért is szorgalmazza a kollegiális vezetési stílust. Ez, persze, jócskán megnöveli a püspökök felelősségét.
A legjelentősebb hangsúlyeltolódást mégis az jelenti, hogy a tanító pápát lelkipásztor pápa követte, aki világunk égető szociális kérdéseiről nem csupán elméleti tanítást tud és akar adni, hanem ismételten az emberek közé küldi püspökeit és papjait, oda, ahol híveik és a „tévelygők” is élnek.
Igen, Ferenc pápa népszerűségének legfőbb oka a természetességében keresendő.
