János atya családi fényképet vesz elő, magyarázza, kiket látunk a képen. Testvérei között ő kétévesként néz bele a kamerába. S tovább pörög az életfilm. Hogyan lehet enynyi életörömöt megőrizni? – pillantok a szinte csecsemőkorú gyerekre, s onnan az idős szerzetes csintalanul örömszóró arcára.
A szatmári irgalmas nővérek intézetében végezte elemi iskoláit, majd a ciszterci rend Szent István Gimnáziumába került 1943-ban. A ciszterci rend ekkoriban öt gimnáziumot tartott fönn: Budán, Székesfehérvárott, Egerben, Baján és Pécsett. Ma a budai, a székesfehérvári, az egri és a pécsi működik.
„Apámat 1944. október 27- én, a Szálasi-puccsot követően letartóztatták a nyilasok.” Klerikalizmus, angolbarátság és legitimizmus vádjával. „Csakhogy mindez nem számított bűncselekménynek, mint ahogyan a szocializmusban sem.” Mégis: itt is, ott is meghurcolták érte az embert.
Az apa nélkül maradt család 1944 végén, karácsony előtt az édesapa húgaihoz menekült a Városmajorba. „Ott rekedtünk az ostrom idejére. A felszabadúlás (hosszú ú-val) is ott ért minket. Tizenkét éves voltam, karácsonytól februárig a pincében éltünk. Tizenheten zsúfolódtunk össze családtagok és rokonok. Az élelem elfogyott… A bérmáláskor kapott órámat elvitte a dolgozó” – fanyar szóval, mégis fájdalom és sérelem nélkül mondja-mosolyogja János atya. Kamaszos szóhasználatában a „dolgozó” az elnyomó államhatalom emberét jelenti. „Az egyik katona kalasnyikovval a kezében az ajtóban állt, a másik meg összeszedte az órákat.” Nem gondolták, hogy egy gyereknek is lehet órája, s amikor hangosan kiáltották: csasz, csasz, a kis Imre előzékenyen mutatta óráján az időt…
„A háború után visszatértünk Székesfehérvárra, időközben apám kiszabadult a nyilas fogságból, de a kommunisták rövidesen B-listázták.” (Egykori atyai jó barátom mondása jut eszembe: „Édes fiam, előbb a nyilasok, utána a kommunisták tartóztattak le, ekkor kezdtem arra gondolni, hogy helyes úton járok.”) A család 1946-ban Budapestre költözött, a szülők 1973-ban bekövetkezett haláláig a Márvány utcában laktak.
„A fehérvári ciszterci gimnáziumból így átkerültem a ciszterciek budai Szent Imre Gimnáziumába.” Hetedikesként vonult be oblátusként, szerzetesjelöltként Zircre. „Itt érettségiztem volna az 1950– 1951-es tanévben, de ekkor már annyira zűrösek voltak a viszonyok, hogy Endrédy Vendel apát úr úgy rendelkezett, két évfolyamot vonjanak öszsze. Ennek következtében egy évfolyamot »fölugrottam«, s tizenhét évesen, 1950. június 19-én beöltöztem novíciusnak. Többek között Brenner János Anasztázzal kerültem egy évfolyamba, akit 1957 végén a kommunisták meggyilkoltak.”
Hogyan alakult János atya szerzetesi hivatása abban a korban, amikor látni lehetett, hogy a legszörnyűbb egyházüldözés következik?
„1947-ben a svájci Engelbergben az ottani bencések fogadták iskolánk néhány diákját. A végén már alig tudtunk hazatérni, akkor zárták le a nyugati határt. Bennem ezen a nyáron ébredt föl a szerzetesi hivatás, amely aztán természetesen folytatódott.” Talán ez jellemezhetné leginkább János atya életútját, ez a természetesség.
„Láttam magam körül a világ alakulását, de fiatal voltam, s mai kifejezéssel azt mondtam: na, bumm, és akkor mi van! Évfolyamunk a történelmi helyzet miatt érettségi nélkül kezdte meg a noviciátust. Majd rendi kebelen belül érettségiztünk 1951 tavaszán – illegálisan!” Hivatalos dokumentum nem is létezik erről, „Vendel apát úr letartóztatása után a rend vezetője, ‘Sigmond Lóránt atya őrizte a bizonyítványokat, „majd amikor nem volt más lehetősége, elégette, vagy a »dolgozók« vitték el”. Később, TEFU-sofőrként újból le kellett vizsgáznia a harmadik és negyedik osztályos tananyagból, majd a Petőfi Sándor, „tisztességes nevén a Werbőczy István Gimnáziumban érettségiztem, 1953-ban. Másnap reggel jelentkeztem a garázsmesternél, s mutattam: megszereztem a gimnáziumi végzettséget.” Ekkori iskolatársait szinte nem is ismerte, érettségi találkozót sosem tartottak. Azért érdekes ez, mert később az egyik ráállított besúgó arról jelentett, hogy az érettségi találkozón János atya hogyan nyilatkozott a Szovjetunióról.
„1950. október 15-éig kellett elhagynunk a zirci monostort a szétszóratáskor.” Jogi nyelven az 1950/34-es számú törvényerejű rendelet szólt „egyes szerzetesrendek működési engedélyéről”. „Ebben nem szerepeltek a »kettesek«, a betiltott szerzetesrendek.”
„Hazamentem apámékhoz, segédmunkásként helyezkedtem el.” A ciszterci életet azonban természetesen folytatták – és megint csak a „természetes”- en van a hangsúly.
Endrédy Vendel apát letartóztatása után ‘Sigmond Lóránt atya fogta össze a több mint százkilencven rendtagot. „Amikor őt is letartóztatták, s engem is beidéztek az ávóra (az ÁVH 1956-ban formailag megszűnt, de más néven tovább működött, így a kor egészére elterjedt és érvényes az ávó, ávéhás kifejezés), s megkérdezték, miért vagyok ott, azt válaszoltam: mert összeköttetésben álltam ‘Sigmond Lóránttal. Rám mordultak: nem ‘Sigmond Lóránt, hanem László, s maga sem János, hanem Imre. Ezzel akarták jelezni, tudják, hogy szerzetesek vagyunk, szerzetesi névvel, ne is próbáljak mellébeszélni. Én azóta is János vagyok, a kihallgató pedig eltűnt… Az ÁVH is elfogyott azóta, én még mindig nem fogytam el…”
A segédmunkásokká vedlett „novíciusmaradványok” tízen-tizenketten óvatosan, de rendszeresen összejártak. A fölöttük lévő évfolyamból egy-két személy bejutott valamelyik szemináriumba, de később, mint volt szerzeteseket, kidobták őket. ‘Sigmond Lóránt letartóztatásáig vezette a rendet. „A »drágalátos ÁEH«, a mi köreinkben Állami Egyházüldöző Hivatalnak neveztük az Állami Egyházügyi Hivatalt, sejtett valamit rólunk, de csak tíz év múlva, 1961-ben csaptak le rá. ‘Sigmond atya egész idő alatt szerény megjelenésű francia szakos magánnyelvtanárként élt.” Fényképe most is ott található a szerzetes atya asztalán. De hogyan is történt, hogy János atya bírósági fogalmazóként dolgozott a budafoki bíróságon, s ezenközben tette le szerzetesi örökfogadalmát? „Egészen pikáns helyzet, nemde? Ám ne szaladjunk előre…”
János atya első fogadalomtételére 1952 februárjában, TEFU-sofőr korában került sor. Jogászhallgató korában, 1955-ben megújította ezt, „majd 1958-ban tettem örökfogadalmat egyik rendtársam lakásán, így lettem teljes jogú rendtag.”
1953-ig dolgozott sofőrként. Nagy Imre első miniszterelnöksége idején némi enyhülés mutatkozott. „Akkor soroztak volna be katonának három évre. Hogy ezt elkerüljem, s mivel a viszonylagos enyhülés erre lehetőséget adott, jelentkeztem egyetemre. Persze Lóránt atyával megbeszélve, egy jó szerzetes nem cselekszik semmit az elöljáró tudta nélkül.”
Német szakra felvételizett az Idegennyelvi Főiskolára. De ott betelt a létszám, s átirányították a jogi karra. (Akkoriban ez így ment.) „Véletlenül kerültem tehát jogi területre, csak a Jóisten tudta, miért, de aztán rájöttem, ez nagyon jót tett nekem. Később ugyanis felszentelt papként negyvenhárom évig egyházjogi munkát végeztem.”
Summa cum laude doktorált 1957-ben. „Úgy látszik, az elvtársak a rengeteg adminisztrációs nyilvántartás közben »elcsúsztak«, s valahogy nem tűnt fel nekik az előéletem…”
Az egyetemről a Markó utcába irányították fogalmazógyakornoknak. „Büntető vonalon Bimbó István elvtárs volt a főnököm. Bimbó István a hírhedt vérbíró, aki többek között Lóránt atyának tíz évet adott összeesküvés vádjával… s amely ügyben engem is kihallgattak. Ha kissé jobb a memóriája, lecsaphatott volna rám…”
Bimbó István – mondja János atya – nem érte meg Lóránt atya korát, aki pedig korán, ötvenhárom évesen hunyt el, „kiengedték a börtönből meghalni. Bimbó István még fiatalabban infarktust kapott…” János atya mint fogalmazó kénytelen volt „tudni a dolgokról, de a nagy disznóságok fővárosi szinten folytak, én az ötödik kerületi bíróságon dolgoztam. Mint volt sofőr a közlekedési csoportba kerültem, aztán a nyugdíjcsoportba… onnan helyeztek ki Budafokra 1957 decemberében, amikor általános fogalmazó lettem.”
Hogyan lehetett ezenközben szerzetesi életet élni? – kérdem. János atya mosolyog: „A tények mutatják, lehetett, csak egy kicsit rázós volt. Amikor a fülembe jutott, hogy a bírói tanfolyam elvégzése után kineveznek a Fővárosi Bíróságra büntetőbírónak, Lóránt atya szó szerint a következőt mondta: »Jánoskám, innen most már el kell tűnni.« És Jánoska eltűnt… protekcióval, mert nem volt könnyű… végül – betegségemre hivatkozva – megkaptam az obsitot. 1959 nyarán leléptem a bíróságról. Szakács Ödön volt akkoriban a fővárosi bíróság elnöke, s hadd mondjam el a javára: előadhattam neki: »Elnök úr, elmegyek Esztergomba a teológiára, papnak készülök.« Leesett az álla, majd azt mondta: »Hát, ez nem korszerű dolog, de ha úgy gondolod, van benne valami szép is.« Szó szerint ezt mondta. Le a kalappal előtte. Azóta meghalt. Imádkoztam érte, Isten irgalmas. Pedig ő szaftosan benne volt a dolgokban…”
A szemináriumi évek sem teltek zökkenőmentesen. Két év elteltével állami nyomásra – többekkel, így például Balás Béla mai kaposvári püspökkel együtt – eltávolították a papnevelő intézetből. A János Kórházban előbb udvaros, majd a szemétszállító autó vezetője lett. Három év múlva kerülhetett csak vissza Esztergomba. ‘
Sigmond Lóránt 1963-as szabadulása után nem sokkal meghalt. „Eleinte nem tudtuk, ki vezeti tovább a rendet, később derült ki, Kerekes Károly még Vendel apát úrtól kapott szóbeli felhatalmazást, amit később Rómából megerősítettek.” János atyát 1966. június 19-én Szabó Imre püspök szentelte pappá. Majd következtek a kápláni helyek. „Ha valahol éppen megmelegedtem volna, odébb rúgtak.”
1977-ig jelentettek róla. „Két embert állítottak rám. Egyikük sajnos paptársam volt. Már eltemettük. Isten legyen irgalmas hozzá. Paskai László bíboros – már rendi sugallatra – 1988-ban a Szent Imre-plébániánkra helyezett plébánoshelyettesnek, majd 1997-ben az Ulászló utcai kápolnába kerültem.” 2009-ben kérte nyugdíjazását. „Három évig régi budai rendházunkban, az Aga utcai épületben, hármasban éltük szerzetesi életünket, végül 2011-ben kerültem ide Zircre.” 1990 után János atya intézte – jogi ismereteit felhasználva – a rend ingatlanainak visszavételét.
Sajnálja, hogy így alakult az élete? – kérdem, bár tekintetéből kiolvasható a válasz. „Ha más korban születek, talán egyenes szerzetesi életet futok be. Amikor elindultam, sejthető volt, mi következik, de a tizenhét-tizennyolc éves fiatal nem gondolkodik távlatokban. Tudtam, a szocializmusnak nevezett szörnyűség előbb-utóbb megszűnik, de nem tudtam, mikor. Eleinte azt mondtuk: guggolva is kibírjuk. Ez nem vált be. Az 1980-as években kezdtem úgy érezni, hátha megérem a végét. Megértem és megérte. A szerzetesi életet nehéz körülmények között is fönn lehet tartani, a papságot meg a Gulagot járt lelkipásztoroktól sem lehetett elvenni.”
Fotó: Cser István
