– Milyen helyszín a Bach Terem?
– A Zeneakadémia Vörösmarty utca és Andrássy út sarkán álló épületében található. Ebben lakott Liszt Ferenc. Az itteni orgonán „vészeltük át” az elmúlt időszakokat is, a Liszt Ferenc téri palota hangszertelenségét. Közben felépült a Wesselényi utcai épület is, de majd csak a Liszt Ferenc téri hangszerek elkészülésével találjuk meg végleges helyünket.
– A Liszt Ferenc tér, a Wesselényi utca és az Andrássy út is közel található a fasori templomhoz, melynek Ön az orgonistája.
– Ajándék számomra, hogy a két munkám földrajzilag is összefonódik, és kiváltságnak érzem, hogy egy templom lehet a munkahelyem.
– Milyen út vezetett idáig?
– Már négy-öt éves koromban ott volt bennem az a képesség és érdeklődés, amely egyértelműen az orgona irányába vezetett. A zongorán az orgona lehetőségeit kerestem, nyomtam a pedált, hogy előállítsam a visszhangos templom orgonahangzását. Mindig, már kisgyermekkoromban is nagyon közel állt hozzám a templomi énekkíséret, az, hogy egy négyszáz fős gyülekezettel összeforrhat az orgona hangja. Nagy kórusként tekintek a gyülekezetre, és ha az szívesen vesz részt az éneklésben, akkor ezt a kórust az orgonista szívesen használja fel a végeredményben kamarazenélésre. Szüleim féltettek a zenei pályától, mondván, válasszak rendes, pénzkereső szakmát. Ez nagy krízis volt akkor, de nem az egyetlen eset az életemben, amelynek megnyugtató megoldása lett.
– Érettségi után jelentkezett a Zeneakadémiára…
– Egy évig építészrajzoló voltam, majd következett a Zeneakadémia, ahol már – tanárom, Baróti István mondását idézve – „az Isten se mentett meg a diplomától”. Már a főiskolán nagyon tudatos voltam abban, hogy mit szeretnék megtanulni, és azt is láttam magam előtt, hogyan menjek végig ezen az úton.
– „Jó adni abból az élményanyagból, amit kamaszkorom óta gyűjtöttem össze” – fogalmazott tavalyelőtt a dunántúli református napok székesfehérvári rendezvényén. Gondolom ez a gyűjtés is tudatos volt.
– Az orgonista és a muzsikus is holtig tanul, mint a jó pap. Tanítványaimnak is mondom, hogy minden elérhető információt meg kell ragadni, és ezeket integrálni kell a szemléletmódunkba. Az előadó- művészet szépsége, hogy nem lehet instrukciókkal leírni, hogyan áll össze a jó előadás. Meg szokták kérdezni, hogy mennyit készülök egy-egy improvizációra. Most már rutinosan azt mondom, hogy egy életen át, mert az improvizációnál tényleg minden benne van a zenében, ami addig történt velem. Az összegyűjtött és a tudatosan szervezett élmények valóban olyan eszköztárat adnak egy előadóművész kezébe, amit ragyogóan tud használni a későbbiekben.
– És Párizsba kell menni azért, hogy az orgonista tekintélyt szerezzen magának?
– Érdemes elmenni egy-egy híres tanárhoz. Nekem Olivier Latry volt a mesterem. Az ő személyisége előbb dominált bennem, mint a gondolat, hogy én bárhová elmenjek tanulni, aztán a Conservatoire-on mint professzornak az első tanítványai között voltam. Párizsban pazar hangszerekkel találkoztam. Minden orgonista álma a Notre-Dame – én sok orgonaórát kaptam ott.
– Azóta vissza is tért oda.
– A visszatérést úgy kell érteni, hogy egyszer, tíz évvel a párizsi tanulmányaim után játszottam egy hangversenyt. Kivételes lehetőségnek éltem meg, hiszen Notre-Dame-i koncert egyszer van egy orgonista életében – ha egyáltalán van.
– Egy olyan embernek, aki a Notre-Dame orgonáján játszhatott és Párizs Nagydíját kapta, mit jelent, ha például egy kis faluból meghívják egy új orgona első vagy egy felújított hangszer újbóli megszólaltatására?
– Úgy érzem, már helyre tudom tenni ezeket a jellemzően nagy különbségeket a magam életében. A párizsi versenyemet követően Európa legnagyobb katedrálisaiban játszhattam: a bourges-i és a chartres-i orgonákon. Az ilyen lehetőségek röpítenek, míg érkeznek a meghívások, majd az ember kikerül ebből, jönnek az új versenydíjasok. Nem szabad többet gondolnom magamról a nagy magasságok, de kevesebbet sem a kudarcok kapcsán, és tudnom kell, honnan kaptam a lehetőségeimet: egyértelműen vallom, hogy „felülről, a Világosság Atyjától”. Azt, hogy a fasori templom orgonistája vagyok, és azt is, hogy egy kiírt pályázat eredményeképpen tizenöt éve a Zeneakadémia tanára lettem.
– „Az Isten próbára tesz minket, de garanciát is vállal arra, hogy a hívő ember győztesen kerüljön ki a próbatételekből” – mondta korábban. Milyen próbatételei voltak, amelyeknél érezte, hogy szüksége van a vezetésre?
– Az egyik nehéz időszakom az volt, amikor beindítottam a fasori orgonaprojektet, a tavaly százéves templom orgonájának felújítását és bővítését. Amikor jeleztem, érdemes egy nagy ívű tervben gondolkodni, hogy ne csak a szükséges kis javítgatás vegye kezdetét, a templomon belül és kívül is különféle ellenállásba ütköztem. Egyrészt értetlenséggel, másrészt túlzott aggodalommal találkoztam. Olyan felújított orgonát javasoltam, ami hangszer lehet az orgonisták kezében, és hazai orgonakultúránk felé is jól példázza, hogy milyen irányba érdemes fejleszteni orgonáinkat. Azt nem tudtam, hogy több mint tíz évig fog tartani ez az orgonaépítés, de valószínűleg, ha tudom, akkor is belevágok.
– Ennyi ideig tart egy ilyen orgonaprojekt?
– Magyarországon igen, mert nincsenek jól bejáratott útvonalai annak, hogyan lehet hozzájutni a támogatásokhoz. Öntudatra kellett ébredniük azoknak az embereknek, akik ilyen ügyet támogatni tudnak. Most ki merem mondani, hogy be tudjuk fejezni az orgonaépítést, és ez a korábbi évek próbatételeinek a gyümölcse, és annak, hogy a próbatételek között nem őrlődtem fel. Mindezt a beteljesülést viszont csak a hit útján tudtam elképzelni.
– Hol tart ma Magyarországon az orgonakultúra?
– Elindult a felemelkedés irányába, és ennek a fasori orgona nagyon fontos szegmense. Háromezer hangszerből álló orgonaállományunk van Magyarországon, nagy része rettenetes állapotban. Még várat magára, hogy egy kifinomult hangszer-felújítási szemlélet kezdjen elterjedni, aztán más kérdés az, hogy ki nyúlhat hozzá a hangszerekhez, és végső soron ki kap támogatást erre. Sok emberben megvan a tenni vágyás, ugyanakkor hosszúra nyúlik az ébredés folyamata. Mindenkinek érdemes lenne a saját praxisából táplálkozva tenni valamit az orgonakultúráért.
– Ebben az orgonistákra hárul a legfőbb szerep?
– Az a tapasztalatom, hogy egyértelműen az orgonisták tudják felkavarni az állóvizet. Nyilván annak a személynek kell előrevinnie az ügyeket, akit a legjobban éget a szükség. A hazai orgonaépítő cégek az elmúlt egy-két évtizedben rohamos fejlődésnek indultak. Nyitottak, és alkalmasak arra, hogy részt vállaljanak a hangszerpark megreformálásában.
– Megéri ezért küzdeni? Miközben beszél róla, látom, hogy az életét teszi rá erre…
– Igen, ezt nagyon jól érzi, ebben élek most már több évtizede – és nem látok más utat. Meg kell látni a lehetőséget a különböző templomokban, ott is, ahol már van orgona és felújításra vár, s ott is, ahol még egyáltalán nincs, de érdemes építeni. Az orgonisták a zenei élet helyi tradícióit alakíthatnák ki. De ez nem megy automatikusan. Fel kell tárni a múltat, hogy milyen hagyományt szeretnék folytatni, vagy miben szeretnék úttörő lenni, amit a saját összegyűjtött kincseimből fogok tovább menedzselni.
– Nem mondják Önnek, hogy könnyű dolga van? Egy nagy gyülekezet kántora, s egy hamarosan elkészülő orgonán játszik.
– Tíz éve egy tízregiszteres orgona a hangszerem, amiben nagy örömömet lelem. Tíz regiszter kevés, viszont nagyon sokszor tértem már úgy vissza koncertutamról, hogy jó érzés töltött el, amikor visszaültem a még töredékes fasori orgonához. Nagyon sok mindenre megtanított ez az orgona, arra is, hogy mire fogom használni majd, amikor negyvenhét regiszteres lesz. Az is egyfajta próbatétel, hogy folyamatosan bővíteném a repertoáromat, kitalálnék új dolgokat, de a kisméretű hangszer még határokat szab, még a Fasori Zenés Esték koncertsorozatnak is. Hiszen hogyan hívjak meg egy tízregiszteres orgonára egy nevesebb orgonistát? De érdemes kitartani ezekben az időszakokban, mert így sokkal jobban tudok majd sáfárkodni a később kezembe kerülő javakkal.
– A már említett dunántúli találkozón azt is mondta, hogy „a zene Isten ajándéka”.
– Megdöbbenek, amikor arra gondolok, hogy Isten a maga képére teremtette a zeneszerzőt is, aki ezzel a felhatalmazással valami lényegi újat alkothat, és ha tudja, honnan jön mindez, akkor zenéjével is Istenre fog mutatni.
Fotó: Kalocsai Richárd
