És bizonnyal igazunk is van, legalábbis jó néhány témában. A gyereknek más szükségletei vannak, nagyobb a sérülékenysége és a kiszolgáltatottsága, kisebb a belátásra való képessége és az önkontrollja: mindezek miatt korától függően több korlátra, védelemre, biztonságra, irányításra van szüksége. Tőlünk.
Ám időnként a saját figyelmünket is elaltatjuk a Jupiterre és a kisökörre való hivatkozással. A figyelmünket, hogy hitelesek maradjunk, és hogy megadjuk a kellő mennyiségű magyarázatot, amire szintén szüksége van a gyermeknek a szellemi, erkölcsi fejlődéshez. És persze olykor a számadást is megúsznánk vele. Pedig ezekre a felvetésekre nem elégséges válasz az, hogy mi már felnőttünk. Mint ahogy az univerzális, mindig kéznél levő „ne szemtelenkedj” sem. Nemcsak az igazságot tévesztjük ugyanis szem elől általuk, hanem a gyereknek a támadás mögé rejtett valódi, az életünk mélyebb összefüggéseihez közelítő kérdését is.
Például azt, hogy mit rombol bennünk a trágár szavak válogatás nélküli használata. Vagy hogy szabad-e kimondani az igazságot, ha közben megbántunk vele valakit. Hogyan fejezhetjük ki az indulatainkat, védhetjük meg igazunkat anélkül, hogy az öncélú, bántó agresszióvá válna. Hogyan lehet jól élni és visszaélni a világból jövő rengeteg információval. Hogyan lehet ellenállni a körülöttünk kavargó lehetőségek csábításának a valódi lehetőségek elszalasztása nélkül. És persze – ami talán a legjobban érdekli őt – hogyan lehet egy elkövetett hibára őszintén ránézni, miként lehet azt a közösség előtt elismerni, és a jobbítás érdekében továbbgondolni.
Ha tehát hibán vagy következetlenségen kapnak minket a család kicsinyei, és számon kérik azt (higgyük el: mindkettő be fog következni!), a legtöbbet a magunkba nézés és a hiteles válasz segít. Vegyük észre a kellemetlennek induló helyzetben a lehetőségeket: őszinte beszélgetések, valódi, fellengzősségtől mentes tanúságtételek esélyét teremtik meg a legkisebbek kíméletlennek tűnő kérdései. Csak merjünk élni vele!
