Mi és hogyan alakul a fájdalom egyszerű küszöbe fölött?
Menjünk föl nagymamához – ismételte meg a vegyészmérnök, anyját már jó ideje, amióta az első gyermeke megszületett, nagymamának szólította, nézőpontját áthelyezte gyermekei látómezejébe, nekik nagymama az anyja, s jó volt ez a szép-szelíd üzenet az élet továbbfolyásáról.
A Liberátorok égdübörgető döngése és az orosz csapatok ágyútüze együttesen fojtotta meg a szót a mérnökben. Úgy érezte, mindenki őket támadja: a németek, az oroszok és az angolok, nincs irány, nincs út, amely kivezethetne ebből. Három gyerek: ott szaladgáltak a lába körül, egyik vagy másik belekapaszkodott nadrágja széles szárába, valamelyik leszakította a hajtókát is, de ez a rendetlenség most nem érdekelte.
Ha meg kell halni, legalább együtt pusztuljunk el – feleségének nem így mondta, aki a legkisebbet, a negyedik gyereket pólyában tartotta a kezében. Talán arra gondolt, a közös halál élménye mégiscsak enyhítő.
Nagymama egyedül van, biztosan jólesne neki, nem beszélve arról, hogy az ő lakásából könnyebben lejutunk a Várhegy mélyében lévő pincerendszerbe.
Bombabiztos – hajolt közel a feleségéhez, s ezekkel a szavakkal már öltöztette is a kicsiket. Bombabiztos! – s abban az órában mert az életet órában vagy még kisebb időszeletben mérték, aligha lehetett ennél meggyőzőbb érvvel előállni.
A szemközti házat egy korábbi támadás során találat érte. Az emeletek, konyhák, hálószobák, nappalik, bécsi biedermeier szalongarnitúrák, keretükből kiszakadt képek odaomlottak az első emeleti lakás elé; egészen a teraszajtóig, s a nagyobb gyerekek mint valami játékot, élvezték, hogy az erkélyajtón át lefuthattak a romhalmazon az utcára. A nyitott ajtóban lengedezett a függöny.
Gyerekek, gyerekek, meglátogatjuk nagymamát, gyertek! – kiáltott ki az apa, hangja olyan volt, mint egy elfeledett dallam, nincs előzménye, nincs íve, tartalma sincs, csak valamilyen megszokás kopog szárazon.
A legszükségesebbek! – suttogta az aszszony, egyszerű tárgyilagossággal, s mintha bármiféle világháborúhoz mérhetné magát, ringatta a legkisebbet, s nézett a másik háromra, amint előkerültek az erkélyajtón keresztül. Csukjátok rá, nehogy becsapja a szél! – pedig a bombázáskor a légnyomás betörte az üvegeket, s azóta valami ruhaszövettel beragasztva nyomorgott ott.
A Várhegy aljából föl a Várban lévő utcába.
Mindent hozol? – kérdezte az asszony.
Mindent – válaszolta a férje, anélkül, hogy tudta volna, mit jelent ez a „minden”. Az asszony nem akart megtudni semmit, csak hogy elviselhető legyen a néhány perc, míg fölérnek, mondott valamit.
Tudták, ebben az órában nem érkeznek a bombázók. Ritmusa volt a halálnak; a rádió is így adta közre: Achtung, Achtung, overkill! – ismételték német és angol keveréknyelven, közte magyar szavak: Bácska, Baja, légiriadó, Balaton és Székesfehérvár irányából légitámadás…
Ilyenkor, késő délelőtt a csönd összerezzent; s ez talán még rettenetesebb volt, mint amikor hullottak a bombák. Mert akkor a rombolás, a pusztulás, az istentelenség nyilvánvaló volt, de a csöndben a félelem és a rombolás képe fölerősödött a képzeletben, olyannyira, hogy akkor már inkább a hangos pusztulás, mert azzal legalább lehet mit kezdeni. De ez a halálra ítélt csönd! – ez a legborzalmasabb.
Csakhogy itt vagytok! – ölelte be őket a nagymama a lakásba. – Már mindent előkészítettem, s a „minden” megint csak valami irracionális valóságba öltözött, vagy nagyon is megragadhatóba: pelenkák, szappan, törlőkendő, meleg ruha a gyerekeknek, pokrócok, párnák és ennivaló, száraz kolbász, pogácsa, kétszersült, minden, ami nem romlik egykönnyen.
A következő napon elrendelték: a polgári lakosság vonuljon le a Várhegy belsejében lévő pincékbe.
Odalent a járatok egymásba értek. Mint egy végtelenített alagút: s ott nyomorgott az ostromlott budai vár népe. A mérnök keresett valami alkalmas helyet, ahol elhelyezhette a családját. Egy férfi segített neki, két légitámadás között lehoztak néhány ágybetétet és sodronyt, az utolsó fordulónál telerakta a kezét anyja háromajtós szekrényéből kimarkolt ágyneművel, aztán még visszarohant – nem érdekelte, hogy valamelyik gyerek az Iskola utcai lakásban belekapaszkodott nadrágja visszahajtójába, s leszakította –, mintha csak magába akarta volna gyűrni, annyi ágyneműt kapkodott össze, hogy mindegyiküknek jusson. Még a lószőr matracokra is futotta. Csak ne fázzanak, s egyesével járta végig az ágyakat, amikor úgy gondolta, hogy elérkezett az alvás ideje. A föld alatt a világosság és a sötétség ideje nem vált el egymástól.
Már mindannyian aludtak.
Hol van Isten? – nézett maga elé, szikkadt hitetlenséggel a sok szuszogás között. Leejtette a kezét, s mert annyira nem bírta, arra gondolt, ó, ha nem lennének gyerekei, ha sem felesége, sem anyja, akkor milyen egyszerűen meghalhatna – meghalni Isten nélkül.
Napközben vízért, élelem után, meg hogy még lehozzanak valamit a hegy mélyébe, a férfiak fölmerészkedtek. Aztán amikor megérkeztek a bombázók, remegett minden odalent. Elszakadtak a szavak, az igék tűrhetetlenné váltak.
Viselni – csak elviselni…
A legkisebb néhány nap múlva éktelen sírásba kezdett. Az anyjának részben elapadt a teje, vízzel hígították, hogy elegendő táplálék legyen, összetört főzeléket melegítettek a vaskályhán, de mindhiába.
A szomszédos pincejáratból hívták át az orvost.
Bélcsavarodás, mondta a doktor. Meg kellene műteni, de erre semmi lehetőség.
Így, egyszerűen kimondta a halált.
De mégis, valamit! – ragadta meg a mérnök az orvos öltözékét, hogy még ne menjen, ne intézze el ennyivel gyermeke halálát; mintha csak valami varázslatot várt volna tőle, amivel eddig még nem hozakodott elő.
Nagy adag ricinus, hátha az segítene… de ricinus sincs. És az orvos minden szánalmát kiszárítva visszatért a maga helyére.
Az asszony testmelegével csitította a gyerek fájdalmát. Nem gondolkodni, nem érezni, tenni, amit a tűrhetetlen élet mégis megkövetel.
A mérnök a tehetetlenség és a hitetlenség gőgjével ült egy ideig. Aztán eszébe jutott: a Margit híd közelében lakik régi orvos ismerőse… Hátha neki… Oda még lejuthat… az oroszok még nem keltek át a Dunán.
Délelőtt, a bombázások szünetében nekiindult. A felesége és az anyja sem mondta, hogy ne… talán féltek ítélkezni: inkább a kicsi vesszen oda, minthogy ő, elvégre ott a másik három… mert ha életben maradnak, rá nagyobb szükség lehet.
Mi az élet mértéke?
Elindult lefelé, mintha csak sétálna. Igen, mintha csak sétálna. Azután rohant. Olyan erővel, hogy léptei alatt összeroskadt a teste. Kabátja szárnya komikusan lengett a maga keltette szélben.
Ricinus, sok ricinus…!
Barátom, talán ez segít – talált belőle odahaza a doktor, rendelője a folyó túlpartján volt, már elfoglalták az ostromló csapatok, mibe tegyem, topogott az orvos, mert semmi zárható üveget nem talált. Elővett egy bögrét, abba töltötte a fényes, olajosan csillogó, sűrű folyadékot, majd lefedte egy szövetszalvétával.
Nem mondott semmit, csak átnyújtotta.
A mérnök meg elindult, maga előtt, mint valami áldozati edényt – nem, mint magát a reményt, tartotta a bögrét. De hiába sietett, hiába kapaszkodott fölfelé a meredek utcán, nem bírta megjárni a távolságot két bombázás között.
Mélyen feldöngött az ég, még hallotta, közelebb, egyre közelebb robbannak a bombák, milyen különös, szorongatta a bögrét, olyan volt ez, mint egy látomás, aztán kifordult körülötte minden. A légnyomás nagyot rántott rajta, és odavetette az egyik ház falának.
Feje kábultan feküdt a kövön. A bombázók régen elhúztak már. Kinyitotta a szemét. Homályos, fáradt tekintet. Hol vagyok? És amint kaparászott önmaga után, néhány méterrel odébb megpillantotta a bögrét. A talpán, benne a ricinussal. Mindez nem mondott ellent a fizika törvényszerűségeinek, elvégre ennek is megvolt az esélye. Csakhogy éppen ekkor és a ricinussal teli bögrével teljesedjen be a matematikailag csekély esély…
Könnyezett… könnyezett, mert egyszeriben fölismerte: a csodában nincs semmi rendkívüli, csak annyi, hogy nem az ember logikája szerint érvényesül a rend.
