– A mai, Y és Z generáció tagjait többek között az jellemzi, hogy számukra a szülők véleménye helyett a barátok és az internet lett a meghatározó.
– Az emberi társadalom úgy fejlődik, hogy az új generációk átveszik az elődök tapasztalatát, és újításaikkal továbbfejlesztik azt. Ez sokszor drámai konfliktusok formájában jelentkezik. Manapság azonban inkább a kapcsolatok hiányától szenvedünk. A digitális kultúra elterjedése jelentősen elősegítette a kortárs csoportok kommunikációját. A közösségi fórumokon a fiatalok egymástól szerzik be a problémáik megoldásához szükséges információkat, és nem a szüleiktől vagy a nagyszüleiktől. Úgy érzik, hogy a szüleik nem értik meg őket. Ezért nehezebbé vált a családi és erkölcsi értékek továbbadása is.
– Nemcsak a fiatalok, de az idősek is változtak. Sokan még akkor is dolgoznak, amikor már unokáik vannak. Ez egy újabb törésvonalnak látszik…
– Ezzel a változással is szembe kell néznünk. Napjainkban egész Európában fokozatosan emelik a nyugdíjkorhatárt, s így a nagyszülő egyre kevésbé tud segíteni a családnak. Az is igaz, hogy ma a fiatalabb nemzedék is később vállal gyermeket. Így aztán mire az unoka megszületik, a nagyszülő esetleg már annyira idős, hogy életkora miatt nem tudja kivenni a részét a kicsivel kapcsolatos feladatokból.
– A nemzedékek közötti szakadék elsőre áthidalhatatlannak látszik. Mi lehet a megoldás?
– Közös gondolkodásra, útkeresésre van szükség. A tradicionális formák helyett az együttműködés új útjait kell kitaposnunk. A legújabb kutatások azt bizonyítják, hogy az adás, a javak és az információk megosztása, a másik érdek nélküli megsegítése velünk született hajlamunk. Ezt a képességünket kell jobban kiaknáznunk korunk megváltozott kulturális követelményeinek megfelelően. Ez nem csupán erkölcsi kötelességünk, hanem evolúciós érdekünk is.
A modernség gondolkodását két felfogás jellemezte, melyet Rousseau és Hobbes neve fémjelez. Az első szerint az ember eredendően jó, csak később, a társadalom hatására „romlik el”. Minden rossz a külső befolyásból származik. A másik felfogás szerint az ember egy kis farkas, akit csupán a társadalmi együttélés tud féken tartani. A darwinista biológiai elképzelés és az erre épülő, Adam Smith nevéhez köthető közgazdasági elvek azt sugallták, hogy az ember valójában az erőforrásokért küzdő individuum, aki versenyben áll azokkal a társaival, akik ugyanezeket a javakat szeretnék megszerezni. A kultúrának, az erkölcsnek ebben az összefüggésben az a feladata, hogy ezt a „farkast” megfékezze és kordában tartsa. A nagy kérdés az, hogy miként lehetséges mégis az altruizmus, ha az ember ennyire önző. A válasz régebben az volt, hogy az együttműködés csupán addig tart, amíg az érdekek ezt megkívánják. Ma viszont a tudósok úgy látják, hogy az együttműködés képessége biológiailag van belénk programozva. A fejlett emlősöktől az empátia különböztet meg bennünket. Ez önmagában még nem erkölcsi pozitívum, de rámutat arra, hogy rengeteg jóság van bennünk. Kiváló példa erre, hogy odamegyünk a bajban lévő emberhez segíteni, vagy az is, hogy az ember nem tartja meg magának a táplálékot, hanem megosztja másokkal. Ez utóbbit még a legfejlettebb emlősök, a csimpánzok sem teszik meg. Kultúránkat olyan irányban kell alakítanunk, hogy ez a kölcsönösség jobban teret kaphasson benne.
– Milyen szerepe van ebben a folyamatban az erkölcsnek, a keresztény értékeknek?
– Érdekes párhuzam figyelhető meg a társadalomtudományok terén lezajlott, fent említett fordulat és a keresztény gondolkodás között. A II. vatikáni zsinattal a teológiai gondolkodás egyre jobban felfigyelt arra a különbségre, amely a felebaráti szeretet és a kölcsönös szeretet között van. Az előbbi már az Ószövetségben is megtalálható. Ezt teljesíti be Jézus, viszont ad mellé egy új parancsolatot is. Miben áll ez az újdonság? Abban, hogy a „szeressétek egymást” parancsa magában hordozza a kölcsönösséget is. A kereszténység nagyon sok szimbólumot használ, de létezik egy ősszimbólum, amely láthatóvá teszi a Krisztust követőket: az, hogy szeretik egymást. A felebaráti szeretet alappéldája, az irgalmas szamaritánus egy nagyon fontos keresztény erényről tanít. Ám a kölcsönös szeretet esetében az jelenti a többletet, hogy ott a szeretet áramlását figyelhetjük meg. Adunk is, de kapunk is. Sok keresztényt, helyesen, arra neveltek, hogy altruistaként önzetlenül adjon. De az is rendkívül fontos, hogy megtanuljunk elfogadni is.
– Hogyan értelmezhetjük ezt a családra vetítve?
– Hadd mondjak erre egy példát, mellyel kutatásaim során találkoztam. Az egyik – egyébként keresztény – családban az egyetemista gyermek taníttatása miatt az apa túlórát vállalt, de erről nem beszélt. A pluszterhek azonban feszültséget okoztak, gyakoriak lettek az összeszólalkozások. A gyerek ezt észrevette, és a gondokat enyhítendő különórákat adott, ami újabb feszültségeket hozott létre. Az apa úgy értelmezte a lánya lépését, hogy az önállóskodni akar, nem fogadja el a segítséget, a gyerek pedig nem értette, miért baj, ha ő is hozzátesz a közöshöz. Itt láthatóvá válik, hogy miért lenne szükség új magatartásmintákra. A kölcsönös szeretet arra sarkall, hogy beszéljük meg egymással a problémákat, jussunk egyetértésre, és erre alapozzuk a cselekvésünket. Egyfajta családi kupaktanácsra van szükség, ahol mindenki – akár már a kicsit nagyobb gyerekek is – megbeszélik a családot érintő ügyeket. Nagyon sok mindenről szó van a családban, ám még több minden kimondatlan marad. Meg kell találni annak a módját, hogy őszintén, egymás iránti felelősséggel beszéljünk mindarról, ami bennünket érint. Sok család anyagi problémáira is ez lenne a megoldás.
– Mit mondhatunk a fiatal családok és az őket támogató szülők kapcsolatáról?
– Itt is a kölcsönösség mintáit kell keresnünk. A szülők segítsége sok esetben nem teljesen önzetlen. Aki időt, pénzt vagy tanácsot tud adni, az legtöbbször megpróbál befolyást gyakorolni a másikra. Teljesen jó szándékkal. Az idősebb nemzedék sokszor nemcsak azt várja el, hogy kikérjék a tanácsát, hanem azt is, hogy fogadják meg, amit javasol, s ezáltal irányító szerepet kapjon a családban. Egy brit szociológus a „nem irányító együttműködés” kifejezést használja annak a magatartásnak a leírására, amelyre szükség lenne. Ha szülőként elfogadom, hogy akkor adjak tanácsot, amikor azt kérik, s ha nem akarom mindenáron befolyásolni a gyermekemet a családjával kapcsolatos döntésekben, akkor azzal kockázatot is vállalok. Attól, mert a gyerekeim nem úgy irányítják az életüket, ahogyan azt helyesnek tartanám, még biztosíthatom őket a segítségemről, s lelki és fizikai értelemben is lehetek a támaszuk.
– Létezik itt valamilyen keresztény többlet?
– II. János Pál azt mondja, hogy az egyháznak – és benne a családnak – a közösség iskolájává kell válnia az új évezredben. „Közösségi lelkiségről” beszél, olyan útról, amely az embert az életszentség felé vezeti. E szerint tehát a közösség, a kölcsönös szeretet, Jézus saját parancsolata „szentté” tud tenni bennünket. Akik így élnek, azoknak Jézus megígérte jelenlétét: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20). Ilyenkor megtapasztalhatja a család, hogy problémáira olyan megoldásokat talál, amelyek meghaladják az anya és az apa bölcsességének összegét. Így lesz Jézus az igazi családfő!
