Nem támadunk, de Jézust követve kiállunk meggyőződésünk mellett: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha pedig jól, miért ütsz engem? (Jn 18,22–23). Igazságunkat nem tarthatjuk meg magunknak: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!” (1Kor 9,16). És az igazság nem bocsátható áruba. Semmilyen árfolyamon. Látszólag nagy előnyért sem áldozhatunk fel egy keveset elveinkből. Az egyház két évezredes, fájdalmas zarándokútjából megtanulhattunk, s meg is kell tanulnunk: semmilyen vélt vagy valós, anyagi vagy szellemi előnyökért nem hallgathatjuk el a ránk bízott üzenetet.
Legyen környezetünk magát szövetségesnek tartó, közömbös vagy ellenséges, Pál apostol biztatása mindenkivel kapcsolatban egyformán érvényes:„ Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel” (2Tim 4,2). Az apostol szellemében intézményes síkon is képesnek kell lennünk a bővelkedésre és a szűkölködésre. Ha ez a világ akár csak részlegesen is azonosul az isteni célokkal, szövetségre léphetünk vele azok közös elérésére; lehetnek iskoláink, kórházaink, sajtónk, televíziónk; jó is, ha vannak, s fenntartásukhoz elfogadhatjuk a méltányos közforrásokat. De képesnek kell lemondanunk akár minderről, ha cserébe elfogadhatatlan ellentételezést követelnek. Még ha az „csupán” a lojális, diplomatikus hallgatás volna is.
Nemcsak Jézus urunk, de egyházunk is megszenvedett azokért a kincsekért, melyeknek őrzői vagyunk. „Óriások vállán állunk”, s a ránk váró misszió szempontjából közülük kettő külön kiemelendő: XIII. Leó és XXIII. János. Nekik különösen nagy szerepük volt abban, hogy az újkorban átmenetileg szellemi gettóba szorított (oda részben önként visszavonult) egyház körül ledőljenek a falak. Leó, aki a közélet porondján messze hangzóan szólt annak érdekében, hogy méltó helyére állítsa vissza a szolidaritást, s János, aki újra testvérnek ismert el minden keresztényt, minden istenhívőt s minden jóakaratú embert, és nemcsak szavaival, de derűs személyiségével is sokakat megnyert a kívülállók közül is. Az ő tanításuk birtokában bátran hirdethetjük, s kell is hirdetnünk, hogy az önzés és vetélkedés nem lehet az élet végső szervező elve; nem lehet az a gazdaság terén sem. E világ hatalmasait lankadatlanul figyelmeztetnünk kell: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall?”(Mk 8,31). A tulajdon nem szent, a tulajdon kötelez. „Mert aki sokat kapott, attól sokat követelnek” (Lk 12,48). Szent Lőrinc kínhalálával tette örökre emlékezetessé: az egyház kincsei a szegények. Aki őket üti, Jézust üti arcul. Ha valamivel, a szeretet, az osztozás, az együttműködés, a nagylelkűség felmutatásával és gyakorlásával lehetünk képesek arra, hogy a gazdaság farkastörvényeinek fogságából kiszabadítsuk felebarátainkat, nemzetünket, kontinensünket. Ha másból nem, a babonaság, a fantasztikus világmegváltó ideológiák terjedéséből nyilvánvaló: Európa dideregve, szomjzó lélekkel várja lelki szabadulását, újjászületését.
