Első pillantásra látszik, hogy a fenti, kiemelt tételek alig vannak összefüggésben egymással, és nem egyforma fajsúlyú kérdéseket érintenek. A II. vatikáni zsinat óta egyre világosabbá vált, hogy itt inkább két, egymástól eltérő megközelítésről, szemléletmódról van szó („az egyház két – keleti és nyugati – tüdővel lélegzik”), ezért a két rendszer egészét kell megvizsgálni, s csak azután azt, hogy az egyes tételek milyen helyet foglalnak el az adott teológiában, és mennyire vethetők össze a másik rendszerben szereplőkkel (például milyen szerepet játszik a Szentlélek a katolikus szentháromságtanban, és milyet az ortodoxban). A zsinat által elfogadott teológiai megújulás több ponton is ihletet merített az ortodox teológiából, s ezzel nagy segítséget nyújtott az újfajta értékeléshez. Ennek köszönhetően 1979-ben katolikus–ortodox teológiai vegyes bizottság alakult, amely azóta is működik, és több hivatalos dokumentumot készített. Kiindulópontjuk az volt, hogy az egyházszakadás előtti, tehát az első évezredbeli közös hagyomány alapján fogalmazzák meg, mit is hisz egyhangúlag a két egyház.
Mivel a teológiai igazságok összefüggő („koncentrikus körökben elhelyezkedő”) egészet képeznek, melynek „magja” a Szentháromság, nyilvánvaló, hogy a központi kérdés a Szentlélek szerepe, a többi tétel pedig ehhez képest „másodlagos” jelentőségű. Már 1981-ben, az I. konstantinápolyi zsinat 1600. évfordulóján mondott misében II. János Pál pápa a zsinat által megfogalmazott hitvallást eredeti formájában olvasta fel mind görögül, mind pedig latinul – „és a Szentlélekben, Urunkban és Éltetőnkben, aki az Atyától származik” – az ortodoxok számára gyógyírt nyújtva ezzel egy fájdalmas sebre. Tisztázódni látszik, hogy a Szentlélek nincs alárendelt helyzetben az Atyával és a Fiúval kapcsolatban, a „származik” kifejezés arra a titokzatos módra utal, amely különbözik a Fiúnak az Atyától való „születésétől”. Ahogy a Fiú és a Szentlélek – bár másmás isteni személy – elszakíthatatlanul egymásban létezik, úgy az egyházban a Fiú által nyújtott rend (hierarchia) és a Szentlélek ajándékai (karizma) egymással összhangban működnek.
Minthogy az egyház mint közösség a Szentháromság tükörképe, ezért az egyes helyi egyházak nem csupán részei az egyetemes egyháznak, hanem bennük áll fenn az egyetemes egyház. Az egyes helyi egyházak főpásztorai a püspökök, akik hitük és szeretetük egységét az Eucharisztia közösségében és a zsinatokon fejezik ki. Kérdés, hogy a római pápa konkrétan milyen módon szolgálja ezt az egységet a püspökök testületében. Ennek megvitatását egy évtizede maga II. János Pál tűzte ki célul. Kiváltképpen Ferenc pápa megnyilatkozásai táplálnak reményt arra, hogy az egység szolgálata olyan formát ölt majd, amely testvéri szelleme által az ortodox világ számára is elfogadható lesz.
Az elhunytak sorsával kapcsolatban a korábbi, főképp középkori elképzelések képvilágával szakítva egyre tartózkodóbb álláspontra helyezkedik a katolikus teológia is, elismerve a halál utáni élet misztériumát, amelybe csak alig-alig enged bepillantást a kinyilatkoztatás. A liturgikus szokások kiszélesedése után Nyugaton is nagyobb megértéssel tekintenek az ősi, bár eltérő hagyományokra. A püspökök és a teológusok munkálkodása Keleten és Nyugaton egyaránt arra irányul, hogy tisztázódjanak a nézeteltérések, és megvalósulhasson az egység a közösen vallott hitben.
A szerző a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola
tanára
Egységtörekvések
A kereszténység keleti és nyugati oldalra szakadásának okát ma már árnyaltabban szemlélik a szakemberek. A kulturális, nyelvi és rítusbeli különbségek mellett elsősorban nem a tanbeli eltérések, hanem a történelmi-politikai okok voltak a meghatározóak. Bár az egyházszakadás időpontjaként 1054. július 16-át szokták meghatározni – ekkor Humbertus pápai követ kiközösítette Kerulariosz konstantinápolyi pátriárkát és követőit, amire válaszul a pátriárka is kiközösítette a követség tagjait –, előjelei előtte is voltak. Az ellentéteket erősítette a Német-római Császárság létrejötte csakúgy, mint a keresztes hadjáratok, melyek során 1204-ben a nyugatiak elfoglalták Bizáncot. Az uniós törekvéseket is gyakran a politika befolyásolta – mint az 1274-ben, a II. lyoni zsinaton aláírt egyezmény esetében is –, ezért nem jöhetett létre végül az egység. Ugyanakkor végérvényes szakadásra akkor került sor, amikor a Ferrarában 1439-ben elfogadott uniós határozatot a helyi keleti egyházak nem fogadták el. Az egységtörekvés fontos állomása volt, amikor 2000. augusztus 20-án I. Bartholomaiosz konstantinápolyi pátriárka Szent Istvánt az ortodox egyház szentjeinek sorába iktatta.
