Ahogyan Józsefnek, úgy nekünk is „csupán” ennyi a feladatunk: felismerni Istent saját magunk és a másik ember életében, főként a kicsiben, a gyengében, a hiányt szenvedőben. Habár sokszor nem értjük még, mit is jelent ez, mégis hinni és közben elfogadni a megszólítottságot, úgy, ahogyan azt Mária teszi, aki ezáltal jobban fogja érteni Jézust, mint a tanítványok. De hogyan lehet felismerni Isten akaratát világunkban?
József nem kér jelet, de nem is utasítja el azt, mint Acház (Iz 7). (A király ugyanis azért nem kér jelet, mert nem akarja azt követni.) Amikor József álmában jelet kap, úgy érzi, mintha minden emberi vágya egyszerre veszne el. Azért tudja mégis „könnyen” (?) befogadni a jelet, mert igaz emberként már előtte is kereshette Isten akaratát, azt a meghívást, mely sokszor terhes a kiválasztott számára, amint ezt a próféták tapasztalata világosan mutatta. Talán az segíthet neki, hogy nem valamiféle elméleti választ keres fájdalmára, mely mindent szépen helyre tesz és megmagyaráz az életében, hanem egyszerűen a következő lépést akarja érteni, amely eligazítja a jelenben, hogy legyen hite, ereje és bátorsága arra, amit most kell megtennie. Felismeri a jelet az érkező gyermekben.
Nemde, hasonló a mi meghívásunk is? Hiszen a hit mindig emberségünk nagy kihívásaihoz kapcsolódik. Legyen béke vagy háború, bőség vagy hiány, magány vagy valahová tartozás, világosnak kell lennie számunkra, hogy a hit sohasem mentes a feszültségtől. Ez különösen is igaz szekularizált világunkban. Az igazi hit mindig oda küld, ahol alázattal és tudatosan merünk találkozni korlátainkkal, saját gyengeségeinkkel. Korunk – talán még jobban, mint más korok – arra hív minket, hogy újra keressük a belső mélységet, a hitelességet, és ezáltal nyújthassunk támaszt a meggyengült hitű embereknek.
